Amikor nem csak a Viharisten sújt le… – Thor: Az Utolsó Viking

Képzeljetek el egy vad és zabolátlan kort, mikor még nem voltak képregényes szakportálok, amik kényelmesen a monitorodra szállították a híreket. Sőt, a Wizard magazin még a kanyarban sem volt, és a Previews első száma is hat évvel később jelenik csak meg. 1983-at írunk, és ha nem voltál jóban a képregényboltossal, nem olvastad el Jim Shooter szövegelését a „Bullpen Bulletins” hasábjain, és nem volt kedved 25 centet kiadni a Marvel Age-ért, akkor bizony havonta kockáztattál, minden egyes alkalommal, amikor vettél egy képregényfüzetet. Olyan idők voltak ezek, amikor nem indultak el az első számtól újra sorozatok, csak mert lecserélték az alkotógárdát. Az egyik hónapban a kedvenc sorozatodat még Herb Trimpe rajzolta, a következő számot meg Walt Simonson. Sőt, még az írót is lecserélték – szintén Walt Simonsonra.

Walt Simonson kiváló Thor-korszaka így az 1962-ben még Journey Into Mystery sorozatként ismert, majd ’64 májusától már Thor címen futó sorozat 337. számával kezdődött. Előtte ugyan már rajzolhatta a Viharistennek – aki egyik személyes kedvence a mai napig – a kalandjait, de most íróként is bemutatkozhatott. Ennek az eredménye aztán egy négy évig érlelt, kiadós, mindenízű zsánerturmix. Az előbb taglalt korszak egyik velejárójaként természetesen az előző alkotógárdák által bevezetett szálakat bele kellett szőni az új történetbe (szerencsés esetben a figyelmes sorozatszerkesztők ezt szem előtt tartották). Simonson mesteri módon mesél: zökkenésmentesen siklik át a sorozat az ő irányába, a felvezetett mellékszálak besimulnak szépen a saját történetének sűrű szövetébe, nem teherként cipeli azokat tovább, hogy mielőbb valami gyors lezárással megszabaduljon tőlük. Persze, van egy kupac dolog, amire nincsen szüksége, ezeket aztán ki is dobálja – de stílusosan.

Talán az egyik legnagyobb újítása, hogy „kukázta” a Donald Blake személyiséget, megszüntetve így a halandósággal járó, az unalomig túlhasznált gyenge pontját a karakternek. Az emberségétől viszont nem vált meg, így, ha fizikailag nem is, de érzelmileg ugyanúgy megmaradt kötődése a halandók világához – ezt természetesen ellenfelei továbbra is remekül kihasználják, persze tudjuk, hogy a hősök ereje is itt lakozik. Sif is hasonló sorsra jut – már Simonson előtt is komplikált kapcsolatukat nem lehetett hova fokozni, és az igazi karakterdráma is kiveszett belőle, csak egy fájdalmasan semmilyen, megszokásból megpiszkálgatott szál maradt. Hatásos, egyszerű, mégsem olcsó megoldások ezek, amikkel egy kis friss vért pumpál a sorozatba. Aztán fogta a remek mitológiai alapot, az addig is jelenlevő sci-fi vonulatot felduzzasztotta egy űroperává, meghintette egy kevés hétköznapi szuperhősködéssel, és az egészhez hozzákevert egy kiadós adag humort. A végeredmény egy olyan roppant szórakoztató és kortalan sorozat lett, amit bátran felkaphat korosztálytól és érdeklődéstől függetlenül bárki.

A nyolcvanas években viszonylag ritka volt, hogy az egy alkotó jellemezte időszakot egy történetként lehessen végigolvasni. Thor ezért is emelkedett ki az akkori sorozatok közül, négy év füzetei szinte egyetlen hosszú történetté állnak össze. Ugyan a kétezres évektől ez egyre gyakoribbá vált, akkoriban még elég nagy újdonságként tartották számon. Ennek ellenére, ez a hét füzet remek olvasásélményt, és kellemes lezárásfélét is ad – mert Simonson a „régi iskola” követője, még pár füzetben tökéletesen elmesélhető, és önmagukban is élvezhető történetblokkokat írt. Harminc füzeten át stabilan rajzolta is Thor kalandjait, majd idő hiányában Sal Buscema váltotta. Simonson rajzstílusa ugyanolyan, mint az írása: lendületes, dinamikus, és végig nagyon kiegyensúlyozott. Áramlik bennük az energia, és a hangutánzó szavak egyszerűen gyönyörűek. Christine Scheele már-már pszichedelikus színezéséből sajnos semmi nem maradt, a kötet Steve Oliffe modern színeivel jelent meg. Bármennyire is szeretem az eredeti színezést, tökéletesen megértem a döntést: egyrészt új olvasókat sokkal inkább bevonz ez a fajta megjelenés, ráadásul egy kupac hibát is kijavítottak a folyamatok során.

Az eredeti Thor #337, a Visionaries kiadás felfrissített, és az Omnibus kiadás óta használt új színezés.

Egy kicsit szemléletesebben, itt van két panel az eredeti Thor #340-ből és az új kiadásból:

Láttunk már ilyet, John Higgins színezésével is ez történt,ahogy Bolland változata leváltotta A Gyilkos tréfa újabb kiadásaiban.

Elérkeztünk a lesújtó részhez – mert a cím bizony nem csak Beta Ray Bill-re utalt. Adott egy remek alkotó, egy jó kis anyag – hét füzetnyi önfeledt szórakozás, jól megírva, pompás rajzokkal, mi mehet félre? Az, amire a Nagy Marvel Képregénysorozat esetében nem igazán számítanánk – konkrétan a magyarítás. Az első füzetet olvasva vissza is kellett lapoznom az impresszumhoz, megbizonyosodni arról, hogy ez is a „Kingpin team” munkája. Kicsit hihetetlen, de igen. A fordítás a legjobb esetben is csak felemás: van benne pár hangulatos és elegáns megoldás, amire valahogy ösztönösen érezhetett rá a fordító – vagy többen gondozták a szöveget. A csapattól teljesen szokatlan módon ugyanis a szövegben megtalálunk szinte minden hibát, amit kezdők elkövethetnek:

Az egyik legszemléletesebb panel: szinte minden bubira jutott valami. Amíg egy szonda esetén csak roppant furcsa választás a „döglött mint egy darab hús” kifejezés, a „Valami igazán nagy hatalmú! És veszélyes!” csikorog, a szavak küzdenek, hogy ebből a furcsán erőltetett tákolmányból kitörjenek. Az „és„-el kezdődő mondatok végigkísérik (kísértik) az egész kötetet.

A „csak” könnyen elkerülhető ismétlődése még nem olyan nagy hiba, de hogy a „hearty„, ami egy étellel/étkezéssel kapcsolatban használva „bőséges/kiadós” itt „baráti” lett, már kellemetlenebb.

Tudom, ez csak egy egészen aprócska elírás. Egy DCNK kötetnél a szemem sem rebbenne. Itt viszont elég szomorú…

…csakúgy, mint a fent látható szövegcsere a bubikban. Mert ezeket egy átolvasással ki lehetett volna szűrni.

Ez szintén nem okvetlen hiba, inkább csak a „kár érte” kategória. Hiszen pont ettől a csapattól szokhattuk meg minőségi, kreatív megoldásokat. Úgy tűnik, erre sajnos már nem jutott kapacitás.

Ugyan nem olvastam minden kötetet, ami megjelent eddig a sorozatban, de amiket olvastam, azok igazán kiváló munkák voltak. Remek fordítás, beírás jellemezte idáig az egész sorozatot, méltán lehetett „bezzegek” alapja a DC sorozattal szemben. Szomorú vagyok és csalódott. Nem értem, miért kellett ezt az amúgy kiváló kötetet ilyenekkel elrontani. Az előre elvállalt 60-ból jelenleg ez még csak a 39. kötet, korán van még így leereszteni. Nem mintha egyáltalán le kéne ereszteni, főleg úgy, ha felidézzük, milyen hangsúlyos volt a sorozat indulásánál, hogy a rajongók kapjanak minőségi kiadványokat, ha már egyszer úgy alakult, hogy a Hachette elindítja itthon is ezt a sorozatot. Ennek a kötetnek már mindegy, de remélem, nem ez lesz a tendencia innentől kezdve, hiszen ehhez hasonló kiváló kötetek várnak még ránk.

kóbor

Nagy Marvel Képregénygyűjtemény #39: Thor: Az Utolsó Viking
Szerző: Walter Simonson
Kiadó: Hachette
Megjelenés: 2019. június