A történetek kötnek össze bennünket

Az Ezerfejű történeteinek első része több okból volt lelkesítően izgalmas. Rédei Viktória és Gyuricza Márta fantáziája rejtélyesen, mozaikszerűen került az olvasók elé, a központi kötetet kiegészítette több, magazinban megjelent csatlakozó történet, míg eljutott a kritikai sikert is jelentő Alfabéta-díjig.

Az alkotók a megszokott képregényeknél türelmesebb módon, évekre előre átgondolt történetívet vetítettek előre, Sandman-sagát, mely nem csak a napi olvasó, hanem az öröklét igényét elégíti ki. A sztoriszálak, a karakterek, a saját törvényekkel bíró világ – mind az Életfa gyökeréből táplálkoznak, mintha a Rédei – Gyuricza alkotópárosnak még meglenne egy olyan érzékszerve, mely az átlagembernek a gyerekkor után bezárul, elhallgat.

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Az emberek gondolatai keltették életre a folklór, a mitológia lényeit, vagy azok mindig itt voltak és csak végre hajlandóak voltunk az elfojtott tapasztalatokat felszínre hozni, észrevenni, hogy valóban köztünk léteznek? Ezzel az alapgondolattal játszott el az első rész, és ezt viszi tovább, tereli más irányba a jóval vaskosabb, százötven oldalas, látszólag – a szöveg és a rajz igényességéhez, kidolgozottságához mérten – rekord idő alatt felhúzott második építmény.

A Mihály és a sárkány – bibliai jellegű címe ellenére (vagy azzal együtt) az előzőekben megismert, folklór és urbánus legendárium ötvözésével létrehozott, misztikus, spirituális regiszterben folytatódik, egyszerre mélyül és világosodik meg Theo, Rachel, Webber, Castór és Isaac és főleg Felinger Mihály sorsa a lapokon. A sztori sok helyszínen, emlékről emlékre ugrál több évszázados balkonok, szűk betegszobák és a viharos huszadik század fontos helyszínei között, hogy végül mindenki sorsa mélyen összefonódjon. Pár szereplőnk van csupán, mégis, mintha az egész univerzumot leképeznék. A mozaikolt részek, beszélgetések, monológok egész a szereplők spirituális létezésének mélyére vezetnek. Vámpírok, szellemek, tündérek, sárkányok, emberek – mind közös gyökérrel bírnak, a történetek kötik össze őket. Szerepük oldalról oldalra, fejezetről fejezetre változik, akit eddig gonosznak hittünk, megjavul, a jó rossz lesz, végül a jóról és a rosszról is kiderül, hogy értelmezhetetlen fogalmak a nagy egészben.

Az Ezerfejű műfaja továbbra is kevert, alaphangja a keserédes dráma, melodráma, fantasy köntösben a kaland és történelmi elemek horrort súrolnak, míg a szerkezet krimire emlékeztet, ahol a főszereplő nyomozó, kalandor a kötet utolsó néhány oldalán megvilágosítja, helyére illeszti a kirakós elemeit. Rajzilag is pompás továbbra is, a több helyen jelzett sokszoros írói hatás grafikában a keleti-nyugati-északi-déli-népi-városi hatások, megjelenítések látványos, egyedi elegye, eklektkikusság helyett egységbe forr.

A képregény olvasása odafigyelést igényel, főként, hogy a beírás vékony betűtípusa a fekete alapon fehér betűknél még szemüvegeben is gondot okozott, elég a nyomdagép kis félrehordása, hogy ezek a szövegrészek kevésbé olvashatóvá váljanak. Nem tudom a megoldást, de a folyamatosan élvezhető olvasáshoz tűpontos nyomdai példányok kellenek, és ez digitális nyomásnál kiszámíthatatlan.

Összefoglaló monológoknál időnként zsúfoltságot éreztem, az Alfabéta-díjas „első felvonás” a több helyen, több megjelenésben kifejtett mellékszálakkal levegősebb megoldást eredményezett.

Az Ezerfejűvel két nagyon alapos, erős szerzői vízióval rendelkező alkotó intuitív és tudatos módon, gyökeresen újrarendezve és átfogalmazva egyszerre sok-sok közhelyet villant fel, fon össze, hord ki, mindenfelől az olvasónak legszebbeket teszik, gyűjtik, kötözik képregénybe.

Lénárd László

Vámpírok, vérfarkasok, vadászok