A történet és a rajz együtt már hozta magával a képregényt – Beszélgetés Ariel Cotton amerikai képregényrajzolóval

A szlovéniai Lendváról Magyarországra, Zalaegerszegre költözött D’CLINIC stúdió rezidencia programjának keretein belül folyamatosan fogad művészeket a világ különböző részeiből, hogy néhány hétig a zalai megyeszékhelyen alkossanak. A stúdió júniusi vendége Ariel Cotton amerikai művésznő volt, aki számtalan egyéb dolog mellett képregényekkel is foglalkozik. A multikulturális környezetből érkezett Arielt utolsó Zalaegerszegen töltött napján, alkotás közben látogattuk meg, és készítettünk vele rövid interjút.

Ha jól tudom, New Yorkból érkeztél.

New Yorkban van egy kis lakás, ahol élek, de a legtöbb időmet Berlinben töltöm, onnan érkeztem most. Illetve a különböző rezidenciaprogramoknak köszönhetően járom Európát, legutóbb például Valenciában voltam. Németül a berlini élet miatt kicsit beszélek, szóval akár úgy is folytathatjuk az interjút. (nevet)

Rengeteg dologgal foglalkozol, de mi a fő profilod?

Termék dizájner, weblapfejlesztő, képregényalkotó vagyok, de érdekel a robotika, és például imádom a közösségi média hatásait kutatni. Nehezen fókuszálok egyetlen dologra huzamosabb ideig, szeretem cserélgetni a munkáimat, így párhuzamosan haladok több projektemmel. Ebből élek, a kiadásaimat megbízásokból fedezem, melyek főleg dizájneri munkák. Imádom, hogy nem mindennapi feladatokat kapok, olyanokat, amiket élvezettel végezhetek. Persze voltak olyan megbízóim, akikkel nem igazán találtuk meg a közös hangot (egy ilyen élményt örökít meg a How to make a web designer hate her job? című képregény is – a szerk.), de ezek szerencsére a ritkábbak.

Amikor választhattam, hol tanulok tovább, mindenképpen művészeti suliba szerettem volna járni. A new york-i iskolában, ahova jelentkeztem, voltak építész és egyéb mérnöki képzések is, amik nekem nagyon megtetszettek. Hallgattam az előadásokat, és az egész annyira az enyém volt, annyira érdekesnek hangzott, hogy azóta is részben ezzel foglalkozom.

A honlapodon számos képregény található, de néhány kivételtől eltekintve nem tradicionális, panelekből építkező történetek, inkább montázsok ezek.

Igen, a stílus általában a pillanatnyi hangulatomtól és az elmesélni kívánt dolgoktól függ. Régebben mindent kézzel csináltam, újabban azonban már számítógépen is dolgozok a képeken, beszkennelem az oldalakat, és néhány javítás mellett a beírás is gépen történik. Folyton kutatom az újabb lehetőségeket, amivel javíthatok a munkáimon. A legnagyobb probléma ha kézzel csinálok mindent, hogy képtelenség később javítani vagy bármit szerkeszteni a történeten; forgatni, javítani, törölni sokkal könnyebb így.

Tavaly volt egy saját kiállításod Brooklynban (Too much information), ahol a képregényeid többsége látható volt. Ezek valamelyike megjelent nyomtatott formában is?

Nem, nem jelentek meg sehol sem ezen kívül. Illetve ez nem teljesen igaz, a webshopomban lehet printeket vásárolni, de magazinban, vagy antológiákban még nem jelentem meg. A nagy tervem ez év végére, hogy a képregényeimet egy kötetbe foglalva adjam ki. Remek dolog lehet más emberekkel is együttműködni, és mások kiadványaiba képregényeket adni, de most az elsődleges az lenne, hogy egy komplett kötetet megtöltsek a saját történeteimmel.

Az itt látható oldalakat az itt töltött időd alatt készítetted?

Nem, ezek vegyesen itt, Berlinben, Párizsban és Valenciában készültek.

Miről szólnak a képregényeid?

Lényegében mindenről, amit gondolok a világról, amilyen hatások érnek. Arról, hogy összevissza járom Európát, arról, hogy idejöttem, vagy például arról a szomorú dologról, hogy a barátom és én öt év után szakítottunk. Közben egyfajta terápia is ez a számomra, azzal, hogy kirajzolom ezeket magamból, az egész folyamat végül megnyugvással tölt el. Ezért van, hogy a képregényeim egy része nagyon személyes, intim hangulatú, kicsit furcsa is, hogy ezeket aztán mások is nézegetik. Egyrészt személyes dolgokról rajzolok, másrészt azonban olyan történésekről is, amikben másoknak is részük van, ami másokkal is megtörténik, ideértve történelmi pillanatokat is.

Mint például az igazán remek People, not Races című műved.

Például igen, ez a személyes kedvencem. Két évvel ezelőtt, amikor Gázában újra kitört a háború, egyfolytában olyan emberekbe botlottam, akiknek konkrét elképzelésük volt a történtekről, az egyik vagy a másik oldalon álltak. Nagyon fájdalmas volt hallgatni a teljesen egyoldalú véleményeiket, amit pedig én mondtam, hogy mindkét oldalon ártatlan emberek szenvednek, klisének bélyegezték, nem értették az álláspontomat. Megértem, hogy így gondolkodnak, de ettől még ez nem lesz helyes. Ezért is készült el ez a néhány oldal. Zsidó családból származom, a barátaim között azonban sokféle ember van, így sikerülhet valamennyire objektíven kezelni a dolgokat. Van egy másik képregényem is (Ariel Facebook-oldalán olvasható, de nincs fent a honlapján – a szerk.), ami szintén erről az identitáskeresésről szól. Az első panelen kijelentem, hogy anyai részről aszkenázi zsidó vagyok, apám részéről pedig iraki zsidó, az ő felmenői ugyanis ott éltek nagyon sokáig. A következő panelekben a barátaim és a családom erre adott reakciói olvashatók. Mi vagyok én? Arab? Zsidó? Arab zsidó? Létezik egyáltalán olyan?

Erről egyébként nemrég eszembe jutott egy másik képregény ötlete is. Ha ismered a The Boondocks című sorozatot (itthon A kertvárosi gettó címen futott – a szerk.), ami először képregényként indult, abban vannak nagyon találó meglátások az amerikai kultúrával kapcsolatban. Szatirikus, a külvárosi gettót, többek között a feketékkel kapcsolatos kliséket, ellentmondásokat parodizálja nagyon okosan, és ehhez hasonlót lehetne csinálni, csak éppen közel-keleti, vagy onnan származó emberek főszereplésével. Remélem lesz időm a következő hónapokban erre.

Miért pont képregényben adod elő a gondolataidat?

Gyerekkoromban nagyon sok képregényt, graphic novelt olvastam, és tetszett az ötlet, hogy karaktereket alkossak és velük meséljek el történeteket. Egyébként elsősorban nem egy képregény, hanem Judy Blume írónő könyvei voltak rám nagy hatással. Tizenévesen faltam az írásait, ő is hasonlóan gondolkodik a világ dolgairól, mint én. Ifjúsági regényeiben megkérdőjelezi a vallások fontosságát, a főszereplőivel együtt tudtam érezni. Jó volt tudni, hogy mások is hasonló gondokkal küszködtek, nem voltam egyedül a problémáimmal. Emellett nagyon szerettem rajzolni, szóval a történetírás és a rajz együtt már hozta magával a képregényt. Ez egy elég kézenfekvő formája a mondandóm átadásának. A képregényes világból is van néhány hatalmas példaképem. Imádom például Harvey Pekar képregényeit. Zseniális alkotó volt! Ő, Robert Crumb, Daniel Clowes, Charles Burns és Marjane Satrapi még nagy kedvenceim!

Jártál már korábban is Magyarországon?

Igen, tavaly novemberben öt napot töltöttem Budapesten. A politikailag korrekt válasz ilyenkor az, hogy gyönyörű ország, csodás épületek, de valóban így gondolom. (nevet) A kaják, a borok, az édességek maradtak meg igazán, illetve Budapest építészeti gazdagsága. Ettől függetlenül nem biztos, hogy hosszabb ideig élnék is ott, túl sok a különbség az előző lakhelyeimhez, például New Yorkhoz képest minden szempontból, amikhez valószínűleg nehezen szoknék csak hozzá. Például a politikai kultúra sem kifejezetten csábító, már amit a külföldi híradásokból hallani, bár a közelgő választások miatt nálunk Amerikában sem éppen biztató a helyzet.

Amikor utazhatok, akkor vagyok igazán boldog. Lényegében mindenhol otthon vagyok, közben mégis világot látok, és újabb hatások, élmények érnek, amikből újabb alkotások születnek. Ezért sok mindent fel kellett adni, de úgy érzem, hogy eddig megérte. Holnap például vége a zalaegerszegi alkotótábornak, repülök vissza Berlinbe.

Farkas Dávid

Ariel Cotton weboldala ide kattintva érhető el.

Galéria:

A fotókat köszönjük a D’CLINIC munkatársainak.

Ha tetszett az interjú, látogass el Facebook-oldalunkra is!