A tizennégy éves spoiler – Batman: A sisak alatt

Nagyon teszik az, ahogy a Fantom utódlását megoldották. Az „első magyar szuperhős” volt a Semic-korszak kezdetén a szememben, egy afrikai Batman, nemes célokért küzdő, szociálisan érzékeny ember emberfeletti edzettséggel és hittel. Jó, mára kicsit naiv, hogy együtt legel az oroszlán a zebrával, de a megoldás, hogy Fantom is meghal egyszer, aztán jön a következő Fantom, és ez évszázadok óta így megy, kitágította az időt és a teret, lehetőséget adott az ismeretterjesztésre, megismertethetett eltérő történelmi korokat az olvasóval. Akkoriban még komolyan vettem, hogy nem viccelünk a halállal (mert nem is volt még Deadpool) Bár sejtettem, hogy ellentétben Fantommal a Semic-éra következő hősei, Pókember, az X-men, A Bosszú Angyalai vagy Superman és Batman szappanoperaszerűbb történeteiben ezt máshogy oldják majd meg, valahogy ötletesen, ha épp esetleg meghal valamelyikük, mert miért ne. És hát aztán jött Spawn… Úgy tűnt, ha elveszik valaki, majd előkerül.

Azt nem sejtettem, hogy erre külön kifejezés van, a „comic book death”, bár lehet, hogy csak azóta lett, mert pár évtizede egyre kevésbé vehetők komolyan a képregényes elhalálozások. Superman legendás halála még elment, mert az akkori, nyers, titokzatos Végítélet nagyon jól „fel nem épített karakter” volt, egy spontánnak tűnő természeti katasztrófa, egy kataklizma – előbb-utóbb el kellett jönnie, hogy megújulhasson a karakter. Csupa egész oldalas panelből állt az a rész. De amikor a kétezres években meghalt mondjuk a Fekete Góliát, hát egyrészt azt se tudtam, kiről van szó, másrészt addigra már mindenki feltámadt, ki egyszer, ki többször, nem volt semmi tétje az egész oldalas megoldásnak. Ábrázolhatták volna az egészet egy félreeső kis szegény panelben.

Sokan nem szerették, s nem tudom miért a Halál a családban történetet. Az első fele kifejezetten jó, a második nem annyira, de Jim Aparo rajzai briliánsak, mint legtöbbször fénykorában, és azért amikor lapos hússzeletté klopfolja a hosszúkás Joker a Csodafiút, akkor aligha arra gondolunk, hogy á, ez a Jason erős gyerek úgyis felépül majd, mintha csak egy macska karcolta volna meg. Megrázó volt, a telefonos szavazás leírásával együtt. Azzal, hogy az olvasók többsége vért kívánt. Más idők jártak, meglepődött az ember ilyesmin.

A Piros Sisak történetét nagyon nehéz lenne spoiler nélkül leírni, és mivel jövőre tizenöt éves lesz a sztori, annak is elmondom, hogy Jason Todd tért vissza ebben az eseménysorban, aki még nem olvasta. Ahogy a Wikipedia írja, régebben szólásmondás volt, hogy „The only people who stay dead in comics are Bucky, Jason Todd, and Uncle Ben.” (~A képregények lapjain csak Bucky (Tél Katonája), Jason Todd és Ben Bácsi (Pókember/Peter Parker nagybátyja) marad halott.) Bár ők voltak a legtovább halottak, már csak Ben bácsi maradt. Mára már hihetetlen, hogy régen volt bátorságuk évtizedekig jegelni karaktereket, hiszen most általában egy-két éven belül mindenki visszasuttyog az élők sorába, rendkívül drámainak beharangozott elsuttyogás után. Divat lett a feltámadás.

A másik, ami ebben a történetben újra bebizonyosodik, ahogy Koska Zoltán szépen megfogalmazta, az hogy „ez a Batman azért nem is olyan nagy detektív”.

Hát, tényleg nem. Mint minden nagyszabású „tejóég, kilehetez”-szuperellenfeles sztoriban, Denevérember itt is csak végig követi az eseményeket, mindig egy-két pofonnal lemaradva, hogy aztán a legvégén egyszer összeálljon neki valami, és végre egyszer időben és felkészülve érkezzen a fergeteges végső leszámoláshoz.

Tizenhét év után visszahozni egy karaktert, közben bevezetni újként, ebbe sűríteni kell rejtélyt, izgalmat, valami újszerűséget, erőt, tiszteletet a karakterek és a régi, ikonikus történetek iránt. Egykori és új olvasóknak egyaránt meg kell felelni. Judd Winicknek íróként, Doug Mahnke-nek rajzolóként ez sikerült. A történet feszes, Fekete Maszk és Piros Sisak (te jó ég, mit szól ehhez, aki nem képregényes) háborúja egy Megtorló-jellegű, bandás-leszámolásos, nem túlírt sztori. Szerencsére nem high-tech, hanem hagyományos, sötét tónusú bandaháború, melyet Batman mélyebb töprengései a halálról, szeretteihez való viszonyáról, Gotham City, és jó nagy verekedések, valamint néhány szokásos mellékszereplő tesznek kerekké és DC-ssé. Doug Mahnke és Tom Nguyen együtt „klasszikusan modern” vonalvezetéssel, néhány helyen fotóreferenciák esetén is a jóféle képregényességnél maradva látványos képekkel mesélnek. Alex Sinclair színei alkalmazkodnak a történet sötét tónusához, finom színátmenetei és finom kontrasztjai mellett megőrzi a régi, átmenet nélküli, analóg színezés érzetét.

Na de miért Piros Sisak? Mármint nem, hogy miért így fordították azt, hogy Red Hood, hanem hogy mit jelezhet? Mit jelzett nekem? A „piros sisak” jól ismert jelkép, az ismeretlen komikus Jokerré válásának szimbóluma. Joker „ölte meg” (még nem tudjuk, pontosan mi történt) Jason Toddot. És hogy jön máshogy Joker ide? Arra jutottam magamban, hogy a Red Hood, saját elmondása szerint az, aminek Batmannek lennie kéne. Hogy Batman sose akart, vagy ha akart is, nem ölt soha. Pedig meg kellett volna tennie, például meg kellett volna ölnie Jokert. Meg kellene ölnie minden bűnözőt, aki elég bűnöző ahhoz, hogy meg kellene ölni. Red Hood leszámolt az illúziókkal. Red Hoodban megvan Batman képzettsége, és nem Joker őrülete, de Joker teljes gátlástalansága, teljes érzéketlensége mások létezése vagy nem-létezése iránt. Red Hood valahogy Batman és Joker egyben.

Talán még azt is mondhatjuk, hogy újabb klasszikussal gyarapodott a gyűjteményünk.

Lénárd László

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #57
Batman: A sisak alatt
Alkozók: Judd Winick, Doug Mahnke, Tom Nguyen, Alex Sinclair 
Megjelent: 2019. február