A tizenhárom éves Lacika és Batman (meg a Kívülállók)

Mindig az ismeretlen a legizgalmasabb. Emlékszünk doktor Watson vagy Sherlock Holmes hogyan emlegetett fel időnként kamu eseteket, meg nem írt novellákat. Egy-egy utalás olvastán az elmém felpezsdült, sikoltott, nem is tudom, mit csinált. Mi ez!? Miért nem ismerem én ezt!? Hiszen mindent olvastam! Mi az, hogy a (tudomisén) Elszabott felöltő esete!? Holnap utánanézek a könyvtárban. Inkább még ma. Aztán a ráébredés, hogy nincs is ilyen eset, csak írói fogás, épp ezért csinálta Conan Doyle, hogy ezt érezzem, és tudta, hogy ezt fogom érezni.

Az újdonság varázsa – mondják, kiegészíteném az ismeretlenhez való vonzódással, és kész a recept.

1990, tizenhárom éves vagyok. Kezembe veszem a Semic kiadványait. Ahogy hétről hétre, hónapról hónapra csúszom befele a megismerésbe, egyre jobban érzem magam. Otthonos lesz a terep. Összekacsint velem a szerző. Prózában Stephen King csinálja ezt a legjobban. Beavatott leszek. Kezdem érteni az utalásokat. Pár év múlva, szégyen, nem szégyen, jobban vizsgáznék Pókember kalandjaiból, mint a kalandozó magyarokból. (Aztán felnőttként találkozok olyanokkal, akik valóban értenek a képregényhez, és rájövök, hogy milyen messze vagyok a valódi beavatottságtól.)

Ez a fotó pont olyan, mintha Laci (a MI Lászlónk) Batmant olvasna!

De még mindig az ismeretlen a legizgalmasabb. Ahogy a G. I. Joe katonák kartonján a többi szereplő fényképe, a Semic kiadványaiban az adatlapok! Pár szóban összefoglalva egy-egy karakter története, tulajdonságai, képességei egy-egy sokat sejtető bélyegképpel illusztrálva.

Ki lehet ez a figura? Mit tudhat? Fontos, híres vagy csak én fedezem fel magamnak, hogy milyen tutin néz ki? Hú, azannyát, de izgi.

Jim Aparónál két adatlap ugrik be semices-pattanásos kamaszkoromból, az NKVDémon és a KGBestia.

Nagyon mérges voltam, hogy ezt a sztorit már nem adja ki a Semic, hogy küzdenem kell, hogy valahogy megszerezzem, egyszerre lebénított és felpörgetett a tudat. Másfél évtized telt el, mire egy Munkásotthon utcai börzén megvettem az amerikai kiadást. Óriási csalódás volt a füzet papírminősége, mindenki ismeri a nyolcvanas évek papírnak és nyomásnak nem nevezhető igénytelen usabéli szörnyűségeit.

Jim Aparo! Azok a hosszú-hosszú, hegyes fülek! Az a hosszú-hosszú acélkék köpeny, és a középszürke ruha! Nem is denevér ez, hanem egy dobbermann, olyan szép ez a Denevérember! A vonalak erősek, tiszták, lendületesek. Hogy fokozzam, az egyenesek egyenesek, a görbék görbék. A képek világosak, nem borít mindent sötét. Némán beszélő, sőt, ordító arcok. Egy-egy minimális grafikai gesztus érzelmi hurrikánokat vetít. Batman óriási keze. Gordon… Időtlen, a legjobb ábrázolás azóta is.

Jim Aparo is nagy szintetizáló, ahogy John Byrne. Hetvenes-nyolcvanas évek-stílusú. Autodidakta. Rajzain látszanak a gyökerek, horror, kaland, romantikus, sci-fi, misztikus történetek voltak a már rutinnak kezében, s mire ezek eltünedeztek, felszippantotta a szuperhősképregény-ipar. Látszanak a kortársak, például Neal Adams, látszik, ahogy az amerikai rajzolók egymás fogásait használják. Aztán aki nagyobb tehetség, egyéniesít. Szeretett egyedül dolgozni. Előbb beírni az író szövegét, majd megrajzolni és kihúzni az oldalt.

Miért harmadolnék, ha magam tudom és szeretem legjobban csinálni?

Úgy tűnik, a DC Comics Nagy Képregénygyűjteményből sorban érkeznek kamaszkori rajzolószerelmeim művei. Bár Jim Aparo már szerepelt a Halál a családban című legendás művel, végre egy kevésbé közismert művét is szemügyre került.

A Batman és a Kívülállók ötletének gyökere a The Brave and the Bold sorozat. Társasági képregény, mint a Marvel Team-up, csak itt nem a Marvel kedvenc hőse, Pókember, hanem a DC-é, a Denevérember kalandozik egy-egy ismert másik hőssel denevérszárny-öltve. (Eleinte vegyesebb volt a sorozat, de az 59. számtól a 200. mindig Batman volt az egyik főszereplő.)

Hogy aztán a Sötét Lovag jelen esetben egy egész csapatot vegyen maga mellé – ismeretlen figurákból.

Az 1983-as szerkesztői elképzelés szerint egy, az új évtized korszellemének megfelelő, fiatalos, dinamikus sorozat a Kívülállók. Mike W. Barr, a Camelot 3000 későbbi írója egyfajta fura DC-s X-men csapatot alkotott. Fekete Villám (a DC Comics első afroamerikai szuperhőse), Katana, (nyilván) japán hölgy, Prizma, az amnéziás tinilány, Metamorpho, a már ismert elemember, és Geo-Erő, a markoviai királyi családból lettek az alapítók. Nem mutánsok, a DC-nél ez nem téma, tehát ettől a homo superior – homo sapiens versengéstől mentes, egyszerűen metahumánok, akik hősök akarnak lenni.

A kötet szórakoztató ízelítőt ad a nem kiemelkedően sikeres, de közkedvelt sorozatból, melynek kisebb rajongótábora is kialakult, mint a Végzet Őrjáratnak. A jelen, első széria dinamikájának, frissességének egyik titka, hogy nem bonyolítja túl magát, nincs a háttérben végigvonuló, évtizedek alatt kibontakozó szál, humor és dráma egyenlő arányban áll, egy-két-három füzetnyit kalandoznak mindig érdekes tájakon, közepesen érdekes ellenfelekkel.

Hőseink nem szüleik vagy nevelőik fiatal másolatai, és annyira nem is tinik, mint a Tini Titánok, a tagok időnként cserélődnek, de nincs olyan köztük, akiért sírós zsebkendőt kéne elővenni, akárcsak az Öngyilkos Osztagnál.

Örökké a nagyok árnyékában, a diverzitás jegyében.

Mit ragozom még? Jim Aparo, Mike W. Barr, és egy tök jó kortalan retro kötet.

Lénárd László

Cím:	Batman és a Kívülállók (DCNK #95)
Sorozat:	DC COMICS NAGY KÉPREGÉNYGYŰJTEMÉNY
Szerző(k):	Többen
Kiadó:	Eaglemoss
Ár:	3290 Ft
Formátum:	keménytáblás kötet
Terjedelem:	~150 oldal
Megjelenés:	2020.08.12.
Megvásárolható:	Újságárusok és Képregényboltok
Online vásárlás:	szukits.hu kepregenymarket.hu