Amikor egy sorozat következő kötetének nekiülök, természetes, hogy vannak elvárásaim. A minimum annyi, hogy legyen legalább olyan szórakoztató, mint az előző kötete. Nos, a Dragonero második kötete ezen a téren még jobban is teljesít, mint a bevezető kötet!
Most sem ússzuk meg A-ból B-be utazás nélkül, de itt egyrészt izgalmasabb az út, másrészt nincsen kényszerpihenőkkel elnyújtva, hogy legyen hely elmesélni a visszaemlékezéseket. A keretes szerkezetet elhagyva sokkal sodróbb és dinamikusabb kötetet kapunk, minimális üresjáratokkal. A legnagyobb erőssége idáig a sorozatnak a hamisítatlan kalandos, ponyvás matinéhangulata. Fellapozom a kötetet, és már hallom is a fejemben a Narrátort – azt a mindenki által ismert, tipikus Narrátor-hangot, aki mókás drámaisággal szólalt meg a kalandfilmek alatt a lusta, telibendős vasárnapokon.
Nincsenek finoman kidolgozott, roppant csavaros fordulatok, jól használt sablonok viszont annál inkább. Egzisztencialista töprengés helyett igazi csapatkémiát formáló ugratásokat kapunk. Helyenként felbukkan egy-egy falvédő-bölcselet, de annyira illik az egész hangulatához, hogy kicsit sem zavaró, vagy fárasztó. Mindezt pompásan letisztult és aprólékos, fekete-fehér rajzokkal tálalva kapjuk, és a nyomdaváltásnak köszönhetően tűéles feketékkel, pixelek és szöszök nélkül, ahogy azt kell.
Bátran merem állítani, hogy a Dragonero az egyre csak gazdagodó fumetti választék egyik legszórakoztatóbb sorozatává nőtte ki magát, pusztán a második kötet után. A kiadó tempója remek összhangban van a történetével, még az idén érkezik a harmadik – a 39. Képregénybörzére – és a negyedik kötet is – a Hungarocomixra.
kóbor