A kibontott történetvezetés

A legfontosabb, kritikailag és kereskedelmileg egyaránt sikeres ilyen jellegű képregény az Ellis-Hitch páros The Authority-je volt, ami Hitch lélegzetelállító képei miatt minden eddiginél filmszerűbb élménnyel szolgált, és annak rendje és módja szerint kevés szöveget, illetve rengeteg közeli beállítást alkalmazott. A közelik erőltetése például könnyű kiküszöbölése annak a problémának, hogy miként mutasson be az író élethű reakciókat. Ellis-ék ezen műve mindmáig a történetnyújtás archetípusa, amely összegezte az addigi törekvések vívmányait, és irányt mutatott az élvezetes húzást próbálgatók számára. Ne feledjük, hogy bár a kibontott történetvezetés alapművéről van szó, az Authority sztorijai csupán négy részesek voltak – na ebben rejlik a mű, illetve az alkotópáros zsenialitása.

Az Authorityben látható ritmus legfontosabb, jelenleg is érezhető folyománya a gyűjteményes kötetek (tpb) térnyerése. Manapság az a nagy kiadók stratégiája, hogy eleve ilyen kiadványokban gondolkoznak, és ösztönzik az írókat olyan történetek kitalálására, amelyek több füzet hosszúságúak, könnyen összegyűjthetőek, és egyben olvasva filmélményhez hasonlóval szolgálnak. A Marvel és a DC kínálata például nagyrészt ilyen címekből áll: a lassú történetvezetés sok füzetet szül, melyeket könnyű egybegyűjteni, ebből a helyzetből pedig elsődlegesen a kiadók profitálnak. Olvasók nélkül egy idő után viszont feleslegessé is válik az egész, ugyanis az elnyújtott történetek sokukat elüldözik: egy újonnan bekapcsolódó érdeklődő, ha belepillant egy aktuális megjelenésbe nem lát mást, mint hogy az egy épp zajló történés egy kiragadott részlete, egy sok részes (multi-arc) képregény egy pillanata. Neki jelent fogódzót a könyv formátum, amiben egyben megtalálja mindazt, amit keresett. Továbbfűzve ez a trend a régi olvasókra is ugyanilyen elidegenítő hatással van, hisz már a keményvonalas rajongók is kétszer átgondolják a füzetvásárlást: az irracionálisan magas árak miatt inkább bevárják a könyv megjelenését. Egy nagy Marvel-eseménynél ember legyen a talpán, aki győzi vásárolni a megjelenéseket, márpedig a kiadó stratégiája szerint a lehető legtöbb füzetben ejti el a megértéshez valamilyen szinten szükséges információkat. A fősorozat mellett elképesztő mennyiségű melléksorozat indul, jobb esetben az abban történtek nem feltétlenül fontosak az egész esemény megértéséhez, de előfordul bőven példa ennek ellenkezőjére is.

A folyamat megállítására több megoldás is lehetséges, de amíg a pénz játssza a legfőbb szerepet, változásra nem sok esély van. Az egyik (nyilván öngyilkos) megoldás véleményem szerint a havi megjelenés feladása lenne, és a Spider-man utóbbi időben jellemző heti sorozatához hasonlóan gyakrabban kapnák meg az olvasók a betevő adagjukat, lerövidítve tehát a két megjelenés közti időt. Ennek buktatója, hogy a rajzok vegyes képet mutatnának, hisz a gyors tempót egy rajzoló sem lenne képes tartani, és egy címen többen is dolgoznának egyszerre, ami nyilvánvalóan ingadozó színvonallal is járna. A másik járható út a francia mintára való átállás, tehát a füzetek mellőzése, és az önálló kötetek kultiválása lenne. Erre volt érdekes kísérlet 2010-ben a konkurens DC-től, akik az újragondolt Superman-t (Earth One, Straczynski) bemutató képregényt rögtön könyv formában adták ki. Straczynski, látva az ebben rejlő potenciált egyből elbúcsúzott két sorozatától, a Supermantől, illetve Wonder Womantől, hogy csakis az Earth One-ra, illetve egyéb könyves megjelenésekre koncentrálhasson.

A képregénytörténelem korábbi éveiben is jellemző volt már a nyújtás alkalmazása, hisz maga Jack Kirby is élt ezzel. A mainstream képregények legnagyobb alakja stílusából kifolyólag kezdett el egyre kevesebb panellel operálni, az addigi számos képkockából álló oldalak helyett egyre gyakoribbá váltak nála az egész oldalas képek, illetve a néhány paneles megoldások.Kirby pályája csúcsán a rajongói örömmel fogadták, ha esetleg féloldalas, vagy egész oldalas panelekkel örvendeztette meg őket. A Fantastic Four sorozatba rajzolt füzeteiben ilyenekből rengeteget találni, sőt volt, hogy egy-egy mozzanatot már több panelre is bontott, de a mai helyzettől még fényévekre vagyunk.
Szintén nagy szerepet játszott a történelem során a füzetméretek változása. Az időközben végrehajtott kicsinyítés szükségszerűen kevesebb panelt jelentett, majd mikor az oldalszámsztenderdet megnövelték, a hosszabb és csavarosabb sztorik helyett a szellősség lett jellemző. Magyarán az egységnyi terjedelmű történetet húzták szét az oldalakon.

De akkor történt valami. A nyolcvanas évek közepén a külső behatások ellen megingathatatlan amerikai képregényes élet egy idegen színrelépésével volt kénytelen számolni, ami aztán kihatott kivétel nélkül mindenre, még ha azt a legtöbben nem is hajlandóak tudomásul venni: megjelent az amerikai piacon a manga. A japán képregény izolált fejlődéstörténete külön írást érdemelne, de számunkra a legfontosabb az, hogy a teljesen szokatlan, más eszközökkel operáló zsebkönyvek (eleinte jellemzően füzetes formában) szépen lassan meghódították Amerikát. Az Akira pillanatok alatt ért el kultstátuszt, a Dark Horse indulása után jó érzékkel válogatott a kiadásra szánt művekből, népszerűségét többek között a mangáknak is köszönheti. Rengeteg amerikai képregényest inspiráltak, hisz az akkori comic book-okban látható megoldásokhoz képest sokkal filmszerűbb élménnyel szolgáltak, sokkal gyorsabb olvasási tempót kínáltak. Ez a tény épülgetett be aztán szépen lassan a köztudatba, és alakíttatta ki azt az igényt az olvasókban, amit később az Authority, a The Ultimates, az Astonishing X-men, a Planetary és hasonlók elégítettek ki, és elégítenek ki mind a mai napig.

A nyolcvanas években bontogatta szárnyait az a Frank Miller, aki Rozsomák minijével (Chris Claremont írta, Miller rajzolta, itthon a Fumax adta ki) illetve Ronin című képregényével lett az egyik első a manga technikáit az amerikai comic book eszköztárába sikerrel integrálók között. Kétségkívül nem ezek Miller legjobb képregényei, de a jövőbe került ifjú rónin (úr nélküli szamuráj) kalandja akkor furcsának ható panelekkel és szabálytalan elrendezésekkel, mégis élvezhetően lett előadva, és Rozsomák esetében is ugyanez a helyzet. Az a ”helypazarlás”, amit a Roninban és a Rozsomákban véghezvitt, Amerikában addig ismeretlen mértékűnek számított. Egy-egy harci jelenetet volt, hogy több oldalon keresztül húzott, a vizualitás tehát érezhetően került előtérbe, ám tisztelte a szavak erejét is, azaz egy sajátosan furcsa hibrid került ki a kezei közül.
A Ronin után több érdekes megoldás is született, az alkotók a kezdeti rácsodálkozások után rohamtempóban sajátították el a különböző bravúrokat, és a mangás eszközök hosszú asszimilálódása után jutott el a mai állapotához az ipar. Csakhogy a jelenleg fennálló igazi probléma pont a manga másságából fakad: Japánban a képregények hatalmas számban fogynak, folyamatos a piaci igény, a legnagyobb antológiák heti rendszerességgel jelennek meg. A nagy számok alacsony nyomdai költségeket jelentenek, ráadásul jellemzően fekete-fehérek. A terjedelem másodlagos, van hely egy cselekménysor kiteljesedésére, a hosszas mesélésre, és nem baj az sem, ha egy útszéli fa egyszerű bemutatása is több oldalt emészt fel. Az amerikai piac viszont pont az ellenkezője ennek: a füzetek színesek, míves rajzokkal vannak tele, melyek megrajzolása rengeteg időt jelent. Ám az a tény, hogy mára mindez párosult a mangák ráérős, vizuális mesélésével, elképzelhetetlenül drágává tette a történeteket. Egy Blame!-hez hasonló bolyongás például öngyilkos megoldás lenne amerikai szemlélettel elkészítve: mire véget érne, a vásárlók tömege kerülne utcára pénztelenség miatt, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg előbb halna ki egy generáció, mintsem megtudná a történet végét.

Tény, hogy ebben a felállásban főként a rajzolónak adódik lehetősége, hogy nevet szerezhessen magának. Ez már a sokadik tényező lesz, ami a mai helyzetért felelős, de ugyanolyan fontos: napjaink társadalma rendkívül fogékony a vizuális ingerekre, és ez valószínűleg soha nem fog visszaváltozni. Ha egy képregény szép, még mindig több vevőre számíthat, mint egy csúnya, de esetleg nyújtástól mentes, feszesen megírt. Az olyan tehetséges rajzolók, mint Jim Lee, vagy Todd McFarlane emiatt tehetett szert akkora elismerésre: manapság a rajzolók nagyobb sztárok, mint az írók. (Ha azonban valamilyen véletlen folytán nem is nagyobb sztárok, attól még a munka legnagyobb részét ők végzik.) Amíg el lehet adni poszterként egy kétoldalas splash page-t, addig nem kell aggódni a nagy kiadók sorsáért. A képekkel teletűzdelt füzetek vannak annyira régóta forgalomban, hogy normálissá, hétköznapivá váltak, szinte alternatíva nélkülivé, így az a vásárlói réteg, akire számítanak, ha nem is sokáig, de egyelőre megvan. A régimódi képregényeket lejártnak, idejét múltnak tekintő köztudat szintén ide kedvez.
Jobban belegondolva azonban észre kell vennünk, hogy az amerikai képregény minden külső hatást egyetlen ”magasztos” cél elérése érdekében olvasztott magába, és ez a cél az elérhető legteljesebb filmélmény megvalósítása volt. A manga is csak addig érdekelte, amíg kiszedte belőle mindazt, amire önző módon szüksége volt, és nem állt meg, még ma is keresi az utat a mozi felé – ráadásul nem is egyetlen fronton. A Marvel 2011-es filmdömpingjét például teljesen futó címei fölé helyezi, sorozatokat szüntet meg, variál át, hogy a filmes közönségből érkező új olvasók a lehető legkönnyebben váljanak vásárlóvá. Persze a filmes közönség kegyeit csakis filmes eszközökkel lehet megnyerni, aminek a kibontott történetvezetés tökéletesen kedvez. A kérdés csak az, hogy az egyre markánsabb filmes célok (Avengers) mennyire lesznek tartósak, és ha tartósak lesznek, akkor mi szükség lesz a képregényekre?

A The Absorbascon weblap Scipio nevű bloggere találóan így fogalmaz: „A lassú történetvezetés gyors olvasási tempót, míg a gyors történetvezetés lassú olvasási tempót jelent.” Mindkettő mást ad: az első szép képeket, a második pedig inkább szöveget, de ha pusztán csak a füzettel eltöltendő időt nézzük, utóbbi kielégítőbb, és a pénzünkért is többet kapunk. A döntés az olvasó kezében van.

Farkas Dávid

A cikkhez felhasznált weboldalak:
(1) http://forum.newsarama.com/showthread.php?t=5824 (törölt weboldal)
(2) http://absorbascon.blogspot.com/2007/05/war-against-true-enemy-of-comic-books.html
(3) http://storytellersjournal.wordpress.com/2008/08/08/decompression-writing-comics-like-movies/
(4) http://en.wikipedia.org/wiki/Decompression_(comics)
(5) http://www.examiner.com/comic-books-in-columbus/comics-101-what-is-decompression-part-2-of-4

Oldalak: 1 2