A kibontott történetvezetés

A cikk eredetileg a Fandom 1. számában jelent meg a 21. Képregénybörzén.
Adatlapok:
Fandom #1
Fandom #2
A Fandom 3. száma a 23. Képregénybörzére várható!

Az amerikai mainstream képregényes szcénában már jó ideje megfigyelhető trend, hogy az írók saját megfontolásból, vagy pedig kiadói nyomásra elnyújtják történeteiket, és sok füzeten átívelő sztorikban gondolkodnak. Manapság természetes, ha egy történet hat, vagy még több füzeten keresztül tartja magát, ami olvasói oldalról minimum hat hónapig tartó várakozást jelent. Ezt a lassúbb tempót, történetmesélési technikát nevezi az angol ’decompressed storytelling’-nek (kb. elnyújtott, vagy kibontott történetvezetés).

A képregény arany-, illetve ezüst korában az írók néhány kivételtől eltekintve követték azt a központi gondolatot, hogy egy történetet egy füzetben, vagy még kevesebb oldalban kell tudniuk elmesélni. Akkoriban a füzetek többnyire antológia jellegűek voltak: rövid, kerek történeteket tartalmaztak, melyek önmagukban is megállták a helyüket. Ha a történet egy bizonyos momentuma a következő számban esetleg mégis megjelent, az adott rész akkor is teljes értékűnek, önállónak hatott. Ha azt vesszük, hogy egy történés egy adott időintervallumot ölel fel, a józan ész azt diktálná, hogy egy heti, vagy havi megjelenésű füzet azt foglalja össze, ami a legutóbbi szám óta történt a hőssel. A Marvel első igazán sikeres képregénye, a Fantastic Four remek példa erre: ott a kezdetekben nem csak egyszerűen fejlődtek a szereplők, hanem mindez valós időben is történt, ugyanis akkoriban a kiadó (a kevés megjelenés miatt is) fenn tudta tartani a valóság illúzióját. Az eladásokon is meglátszott a cím népszerűsége, könnyebben szimpatizáltak az olvasók egy olyan szuperhőssel, aki nagyjából ugyannyi év alatt végzi az iskolát (Johnny Storm), illetve ugyanannyi ideig hordja ki gyermekét (Sue). Az újabb generáció tagjai viszont (J. Michael Straczynski, Grant Morrison, de főleg Warren Ellis, Mark Millar és Brian Michael Bendis) szűknek érezték a mozgásteret, az oldalszám adta keret szerintük csak megmételyezte tehetségüket. Ennek megfelelően többé nem vették figyelembe a korlátokat, mondandójukat kedvükre nyújthatták, és az sem okozott gondot, hogy mindez hosszú távon beláthatatlan következményekkel jár.

Mióta létezik a nagyipari képregénykiadás, a füzetek egy jól megfigyelhető evolúción estek át. Míg az írók sokáig a szavakra, tehát a narrációra és a dialógusokra bízták a mesélés nagyobb részét, a képregények magukban hordozták az illusztrált irodalom örökségét. Később viszont egyre nagyobb teret kaptak a rajzok is, egészen addig, amíg el nem értek egy egészséges egyensúlyt, ahol kép és történet egyaránt továbblendített a történeten (Claremont-Byrne: Uncanny X-men). A legújabb idők írói viszont átbillentették a mérleg nyelvét a vizualitás javára, és sokkal többet mondanak el képekkel, miközben a szavaknak rendre kevesebb szerep jut. Az így kapott kibontott történetvezetés természetesen egy sor jól meghatározható jellemzővel is rendelkezik, melyek mára már a képregények hétköznapi eszköztárába ivódtak.
Egy kibontott történetvezetéssel operáló képregényfüzetnél állandó jelenség a szélesvásznú panelek (widescreen panels) rengetege. Gyakran szövegbuborékok nélkül látunk egy eseményt, egy reakciót, amelyet évtizedekkel ezelőtt jellemzően szöveg és kép szoros együttműködésével jelenítettek volna meg. Scott McCloud A képregény felfedezése című könyvében kitért arra, hogy egy képregénypanel azért sajátos forma, mert több, időben egymást követő dolgot képes magába zárni. Gondoljunk csak bele, hogy a képregénynek, mint médiumnak a filmtől való függetlensége már annyiban megmutatkozik, hogy amíg a film egy adott képe egy adott pillanatot mutat, addig egy panelben bátran elhelyezhető bal oldalt egy kiáltó figura, jobb oldalt pedig az erre reagáló másik fél foglalhat helyet. A jobb oldali figura válasza nyilván csakis azután következhet be, miután végighallgatta partnere kiáltását – a panel időtartama tehát legalább annyi, amennyi idő alatt a beszélgetés lezajlik. A kibontott történetvezetésnél ez gyakran megszűnik: a hatalmas, szó nélküli panelek egy adott pillanatot örökítenek meg, ennek az analógiájára a szóban forgó beszélgetés egy egész oldalt is igénybe vehet.

Itthoni példa minderre a Képes Kiadónál megjelent Hush visszatér első kötete. Akik e sorokat olvassák, bizonyára túl vannak ezen a képregényen, így arra is emlékeznek, hogy eszméletlenül gyorsan ki lehetett végezni. A történet minőségétől eltekintve, kizárólag a megvalósításra koncentrálva nyilvánvaló, hogy néma panelek tömkelege hajtja előre a képregényt, a pergő sebességű olvasás során úgy faljuk az oldalakat, mintha filmet néznénk, közben pedig az izgalom, a narrációval elérhető feszültség hiányával is meg kell küzdenünk. A kötet miatt fanyalgók egy része bizonyára ezzel a hiányérzettel (is) volt képtelen megbirkózni.
További jellemzőként meg kell említeni, hogy míg korábban az írók a füzetet nyitó párbeszédben utaltak vissza az elmúlt havi számban történtekre, ezzel is frissítve az olvasók memóriáját, addig manapság inkább a képregény első oldalán álló összefoglaló oldalt (recap page) alkalmazzák. Itt az írónak csak egy egyszerű, néhány bekezdéses útmutatást kell írnia, és már le is tudta a problémák jó részét. Ezt a technikát többnyire a Marvel használja, de mára teljesen elterjedt, mondhatni állandó szereplője a képregényeknek.

Oldalak: 1 2