A gyermekkor vége: Flash – A Villám

A nagy világmegváltás ellenére a Flash valójában egy nagyon is személyes történet a felnőttéválásról, továbblépésről és arról a bizonyos jószándékkal kikövezett útról, ami ugyanoda vezet, nem számít, milyen gyorsan futunk végig rajta. Pedig hát lehetett volna hatalmas tűzijáték, de bármennyire is elvárás már az, hogy minden egyes szuperhősfilm akció terén rálicitáljon az elődjére, valójában az mindig is a körítés marad, és a karakterek maguk jelentik a történet savaborsát.

Annyira, hogy a három akciójelenetből az első egyébként gyengécskére is sikerült a kórházi kimenekítéssel, a CGI csecsemőket mintha a Borzongás Völgyéből importálták volna, pedig hát egy ilyen film alapja, hogy elhiggyük, amit látunk, a repülő emberektől kezdve a robbanásokon át a bajba jutott civilekig. A CGI sokszor egyébként stilizáltabb, mintha egy-egy képregénypanel elevenedne meg, főleg az időugrásoknál, de ott érződik a szándékosság, itt viszont lehetett volna csiszolni rajta. Egyébként a maradék kettőre egyáltalán nem lehet panasz, és szépen el vannak osztva elején, közepén, végén, keretet adva Barry fejlődéstörténetének.

Mert hát mégis csak Barry áll a film középpontjában, annyira, hogy rögtön kapunk belőle kettőt. Telitalálat, hogy az idősebb, kicsit érettebb Flash egy idő után kifakad fiatalabb, felelőtlenebb énjére, ami szólhat a korábbi filmek idegesítően jópofa Barryjének, de valójában mind így lennénk, ha találkoznánk egykori önmagunkkal. Millertől két karaktert kapunk, egy esetlen és egy tenyérbemászó Flasht, de az utóbbi ellenszenvességéből sokat elvesz, hogy az előbbi a legfőbb elszenvedő alanya – és ez valahol megint csak igaz mindnyájunkra.

Ugyanakkor a filmet mégis csak Batman viszi el a hátán, és valahol van valami ironikus abban, hogy a Sötét Lovag egy Flash film legfőbb vonzereje, de Keaton lubickol a szerepében. Tim Burton filmjeiben ő mindig is egy különc remete volt, akinek sosem kellett eljátszania az üresfejű playboyt, hogy ne hozzák összefüggésbe a Denevéremberrel, és ezek a tulajdonságai itt hatványozottan előjönnek. Olyasvalaki, akinek elhisszük, hogy jártas a kémiában, a számítógépekben és a kvantumfizikában, és aki mégis képes meglepni minket harcban. Keaton zseniális magánakvaló öreg agglegényként, ezen kívül a legjobb akciójelenetek is hozzáfűződnek. Emellett jó látni a kúriáját a denevérbarlanggal együtt, amire legyinthetnénk nosztalgiaként, de hozzátartozik a film világához.

Michael Shannon Zod tábornoka ezzel szemben jóval kevesebb szerepet kap. Nem is baj, ő inkább tünet, mint a probléma forrása, ugyanakkor Shannon képes a karaktert néhány gesztussal és mimikával jóval több mélységgel felruházni, mint ami mostanság rengeteg szupergonosznak jutott. Sasha Calle-nek ugyanúgy nem osztottak sok lapot, ennek ellenére szívesen látnám őt viszont ebben a szerepben, ahogy általánosságban elmondható, hogy minden színész korrekten hozza azt, ami elvárható egy akció-kalandfilmben. A film egyik erőssége azonban mégis csak Christina Hodson forgatókönyve, ami képes a lényegre szorítkozni, ahelyett, hogy elveszne az utalások forgatagában. Akadnak apróbb döccenők humor terén, de összeségében helyén van a szíve.

Azt vitatnám ugyan, hogy a Flash lenne minden idők egyik legjobb szuperhősfilmje, de egy szerethető, szórakoztató nyári film, ami egy percig nem veszti szem elől a mondanivalóját. Hiába a kikacsintások korábbi alkotásokra, egy önmagában kerek történetet akar elmesélni, a saját útját járva.

Ami valahol elvárható egy olyan hőstől, akinek a képessége az, hogy fénysebességgel tud futni.

Pusztai Dániel