Hérosz a gépezetben

[Kavics] A WTC-merénylet megadta Amerikának, amire oly régóta hiába vágyott, a hétköznapi, hús-vér hõsöket.
Ha igaz, hogy Auschwitz után többé nem lehet verset írni, akkor a World Trade Center 2001-es lerombolása elsõsorban a szuperhõs-képregények 20. századi tündöklésének vethet véget – legalább is így vélekedett az amerikai képregényvilág, a mûvészek, szerkesztõk, kiadók tekintélyes hányada a 9/11-et követõ hónapokban…

Miként a frissen elkészült tömegfilmekbõl Hollywood fejvesztett igyekezettel gyomlálta ki az ikertornyok, lezuhanó repülõgépek, pusztító terrortámadások képsorait (köztük olyan szuperhõs-szériák filmverzióival, mint az elsõ Pókember-mozifilm), az amerikai mainstream kiadók, élen a Marvel és a DC szuperpárosával, azonnal leállították minden olyan képregényfüzet megjelentetését, amelyek nagyvárosi tömegpusztítást ábrázoltak (Goddess, Authority). Neves képregényszerzõk bélyegezték meg az internet és a tévécsatornák nagy nyilvánossága elõtt az iparágon eluralkodó értelmetlen erõszakot (köztük olyan élõ legendákkal, mint a 60-as évek legöntörvényûbb szuperhõs-comicsát, a Nick Fury ügynököt jegyzõ Jim Steranko) és a rangos kiadók vezetõi nyilvánosan szórtak hamut fejükre. Míg azonban az Álomgyár lomha futószalagjairól csak egy-másfél éves késéssel gördültek le az elsõ poszt-9/11-es filmtermékek, az amerikai comics még azon az õszön megmutatta, hogy a képregény továbbra is a leggyorsabb reagálású hadtest a vizuális tömegkultúrában: a mammutcégek és független kiskiadók dicséretes iramban egymással versengve próbálták bebizonyítani, hogy tudatában vannak saját felelõsségüknek, sõt készek azonnali bûnbánatot és jó példát mutatni a nemzetnek. A Marvel elõbb Heroes (Hõsök) címmel illusztrációs albumot adott ki legnevesebb alkotói közremûködésével, majd elsõszámú szuperhõseit küldte a romok alá szorult túlélõkhöz (The Amazing Spiderman, Captain America) – a DC pedig négy füzetes sorozatot szentelt a nemzeti katasztrófának 9/11: Artists Respond címmel pároldalas novellákból, amelyek comics-héroszok helyett a valódi érintettek heroizmusára és tragédiáira koncentráltak. A friss romok között a központi kérdés a szuperhõsök esetében is a puszta túlélésrõl szólt – ahogy azt Robert Wilonsky megfogalmazta az SF Weekly hasábjain: „Szeptember 11. óta még a jól ismert Superman-szlogen is borzalmat és visszatetszést kelt csodálat helyett: Látod azt az égen? Egy madár! Egy repülõ!”

Öt év telt el. A porfelhõ idõközben leülepedett: az eladási mutatók a mûfaj újjáéledését jelzik, a régi figurák népszerûsége jóformán töretlen és soha annyi képregényfilm nem készült Hollywoodban, mint az elmúlt néhány esztendõben. De vajon milyen helyet töltött be az Amerikai Szuperhõs a ledõlt ikertornyok által megrendült kollektív pszichében: az iszlám terror ellen folytatott küzdelem a második világháború idejéhez fogható patriotizmust eredményezett a tömegképregényben vagy a vietnámi háború illúzióvesztett, skizoid hõseit termelte újra? A válasz csupán a katasztrófát követõ rövid esztendõben volt egyértelmû, sõt igen látványos: soha ennyi nemzeti lobogó nem lengett az amerikai comics történetében, talán még a Pearl Harbourt követõ hónapok háborús eksztázisa idején sem. Az ezredfordulós képregényszerzõk azonban az össznépi zászlólobogtatás egyöntetû támogatásán túl épp oly egységesen álltak ki a faji és vallási megkülönböztetés, a bosszúhadjáratok és háborús uszítás ellen is. Legszebb példája ennek a 2002 júniusában, a már önmagában is jelképértékkel bíró módon újraindított Captain America-sorozat (John Ney Rieber – John Cassaday) Por címet viselõ nyitófüzetében található, ahol a hazai comics elsõszámú hazafihõse a túlélõk után folytatott kétségbeesett kutatás közben szembekerül az ugyancsak überpatriótaként elhíresült Nick Fury ügynökkel. „Szükségem van rád, már félúton Kabul felé kellene lennünk!” – jelenti ki Fury, mire a Kapitány azt üvölti dühödten arcába, miközben egy romfalhoz vágja: „Még hogy neked, nézz már körül! Itt van nagyobb szükség rám, te menj csak és legyél hõs, Fury!”. Pár oldallal késõbb pedig egy harmadik generációs arab boltost ment meg egy bosszúszomjas New York-i apa lincs-kísérletétõl: „Ha igazságot akarsz, tartogasd a dühöd a valódi ellenfélnek. Ez itt nem igazság, mi ennél jobbak vagyunk”. A nemzeti krízishelyzetben az itt és mi fontossága minden mást felülmúl: a hagyományosan invázor-típusú amerikai szuperhõs kis idõre megszûnik világrendõr lenni – inkább romot takarít és sebeket gyógyít, de mindenek elõtt saját dühétõl próbálja védeni a nemzetet. A krízishónapokat követõen azonban nem csupán a nemzet, de papírhéroszai számára is beköszöntött a befelé fordulás és az önvizsgálat ideje. A 2001-et követõ években a klasszikus szuperhõsök legtöbbjénél hasonló introspekció volt megfigyelhetõ, mint a 70-es évek fordulóján: Superman vagy Pókember a tettek mellett (vagy akár helyett) inkább a miérten, mintsem a hogyanon töpreng. Az identitásválság ezúttal is egyfajta paradigmaváltás jele – míg azonban Vietnám és Watergate idején kétfajta fikció (az idealizált és a realisztikus) ütközött meg egymással, az ezredfordulón többrõl van szó: a fikció és a valóság közti kibékíthetetlen ellentétrõl. Maga Superman, minden szuperhõsök prototípusa fogalmazta ezt meg elsõként a 9-11 széria második füzetének Unreal (Valótlan) címû epizódjában: „Legyõzhetem a fizikai törvényeket, megkönnyebült mosolyt hozhatok a hálás emberek arcára, de sajnos egy dologra képtelen vagyok: nem szabadulhatok a fiktív képoldalakról, amelyek éltetnek, és nem születhetek valódi életre válság idején…”

Varró Attila teljes cikke elolvasható a Filmvilág honlapján.