Beszélgetés Csordás Dániellel, az idei Korcsmáros Pál-díj várományosával

Az előző évi legkiemelkedőbb teljesítményért járó Korcsmáros Pál-díjat idén Csordás Dánielnek ítélte a Magyar Képregény Szövetség és a Korcsmáros család. Ennek ürügyén készítettünk interjút a rendkívül színes pályán tartó szerzővel. (A díj átadója a 20. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon lesz, május 11-én.)

Először is, gratulálunk a Korcsmáros Pál-díjhoz! A díj odaítélésének apropója a tavaly megjelent „Rögtön jövök” kötet, ami a több Alfabéta-díjat bezsebelt blogképregényeidet gyűjti egybe. Ha jól észleltem, a blogod elég csendes volt az utóbbi években. Honnan jött éppen most a gyűjtemény gondolata? Tervezel még hasonló képregényeket készíteni?

2014-ben hagytam abba a blogot. Nem tudatosan, fináléval, That’all folks felirattal, hanem húztam-halasztottam a posztolást, aztán úgy maradt. Akkorra már átalakultak a médiafogyasztási szokások, és abszurd elképzelésnek tűnt, hogy valaki a telefonján A4-es formátumú, hagyományos oldalbeosztású comicsot scrollozgasson. Éreztem, hogy igazából nyomtatásban működne jól, de akkor nem találtam kiadót és el is temettem magamban a projektet. Tíz év elteltével eszembe jutott, hogy azért mégiscsak kéne ezzel valamit kezdenem, ha már annyit dolgoztam rajta. A SziF örömmel vállalta a kiadást. Rajzoltam még tíz új oldalt, egyrészt, hogy az olvasó valami pluszt is kapjon az internetes verzióhoz képest, másrészt hogy összefoglaljam a közben eltelt tíz év eseményeit. Az mégse járja, hogy a két nagyobb gyerek születése benne van, a legkisebbé meg kimarad.

Jól tudom, hogy pécsi egyetemi éveidben képzőművészeti fanzinekben vettél részt? Az álneveket nem sikerült maradéktalanul dekódolnom, mindenesetre találtam köztük fotóképregényt is. Mesélnél első „igazi” képregényeidről?

Két képzőművész barátommal, Benedek Barnával és Sas Mikivel, akikkel később a Burzsoá Nyugdíjasokat alapítottuk, készítettük a szART magazin című szatirikus fanzine-t, mely három beképzelt, kókler művészről, az Estidei Neves Bohémkörről szólt. Ezek, ahogy később a Burzsoá Nyugdíjasok trágár öregurai, a mi alteregóink, karikatúráink voltak. Én voltam Geo Gonzales, a világnemző divatkirály, egy kanos piperkőc. Gányolás, művészeti kiáltványok, szenzációs műbalhék, elképedt kispolgárok – erről szólt a lap. Igazi önfeledt baromság, imádtuk csinálni. Ollóval, ragasztóval, fénymásolóval készült, a szöveg villanyírógéppel, később egy barátunk besegített a gépelésben, mert ő már értett a Microsoft Wordhöz. A szART-nak három száma jelent meg (1995,1996, 1997), innen letölthetőek.
A fotóképregény, amire gondolsz, már a Burzsoához kötődik, a McDonald’s Juice című marketingkiadványát dolgoztuk át a lehető legprimkóbb módon: átírtuk a buborékokban a szövegeket. Pl. ahol az egyik szereplő üdítővel kínálja a másikat, oda az lett írva, hogy “Lássuk, belefér-e ez az üveg a valagadba!” Mi mindenesetre remekül szórakoztunk.

Első képregényköteted, a Nocturne, az éjszakai látogató, nagyon szép fogadtatásban részesült. Nem csak képregényes berkekben figyeltek fel rá. Ugyanez elmondható a képregényblogodról is. Mit gondolsz, a nyilvánvaló minőségi kritériumokon felül, mi szükséges ahhoz, hogy egy hazai képregény eljusson a szűkebb rajongói csoportokon kívülre is?

A Nocturne egy kiadó pályázatára készült, megnyertem vele a fődíjat és később ki is adták. Mindig is kicsit outsidernek éreztem magam a magyar képregényes közegben. Nem tudok azonosulni a szcénát meghatározó geek életérzéssel, nem érdekel a fantasy, a történelmi adaptáció és a szuperhősvilág (a silver age Marvelt kivéve). És nyilván ebből következik, hogy jobban rezonálnak a dolgaimra, akik szintén nem részesei ennek a szubkultúrának. Engem fantáziavilágok helyett mindig is a körülöttem lévő valóság érdekelt, és hogy hogyan tudom szórakoztatóan elmesélni akár a külső, akár a belső világom történéseit, ezzel egyidőben magam számára is elviselhetőbbé tenni azokat. Félig standup, félig terápia.

Lassan 20 éve találkozni itthon képregényeiddel, majdnem attól a pillanattól, hogy a kétezres évek közepén az újra önmagára talált. Úgy gondolom, hogy azok a művészek, akik ekkoriban kezdtek bele a képregényezésbe, bizonytalan várakozásokkal tehették azt. Számodra mik voltak az elmúlt 20 év legfontosabb eredményei és csalódásai?

Eredmény, hogy vannak képregénykiadók meg képregényekkel is foglalkozó könyvkiadók és évről évre több a megjelenés. Az más kérdés, hogy ezek közül engem kevés érint meg és itt el is érkeztünk a csalódásokhoz: hiányolom az alternatív, bátor, kísérletező műveket. Fanzine szinten akadnak altibb dolgok, de ott is maradnak, szűk réteget érdekel az ilyesmi. Le vagyunk maradva. És most nem “bezzegnyugaton”-ról beszélek, elég megnézni a visegrádi országokat, lemaradtunk, kulturálisan, gazdaságilag, mindenhogy. Az eleve kommersz közízlést még megfejelte 15 év NER kultúrpolitika, finish him.
A magyar képregényesek közül sokan ragaszkodnak a realizmushoz, az ehhez szükséges rajztudás nélkül: Kunstwollen VS Kunstkönnen. A bénán megvalósított realizmusnál nincs kínosabb, bár manapság már Munkácsy-díjat is érhet. Még az is jobb lenne, ha falevélből ragasztgatnának össze emberkéket.

Hát a pénz biztos nem! Húsz év alatt nem tudott nálunk megvalósulni, hogy egy kiadó finanszírozni tudjon egy alkotói munkát, egy kötet megszületését, állami csöcs nélkül. Ennek oka a kis belső piac, a lehúzó terjesztői hálózat, a vállalkozások ellehetetlenítése aránytalan adóterhekkel és a kiszámíthatatlan, folyton változó szabályozás. A KATA részleges beszántásával egy egész szakmának lehetetlenítették el az életét. Kamu indokokra hivatkozva, bosszúból. Az én motivációm belső motiváció, gondolom az alkotók többsége így van ezzel. A képregény médiumán keresztül tudom legjobban elmondani, amit szeretnék.

A Nocturne egy nagyon sötét és sejtelmes képregény, a Rögtön jövök pedig humoros és közvetlen. Feltételezem, hogy mindkét világ közel áll hozzád. Merre tovább? Vannak-e képregényes projektjeid, amin dolgozol?

Igen, valóban nagyon eltérőek, de mindkettő én vagyok. Mostanában azon munkálkodom, hogy ezt a két hangulatot ötvözzem: ilyen a The Minroud Mine c. álomnapló sorozatom az Instán. Tervezem a blog folytatását is, de nem online és nem napló formában. Különálló, tematikus történetek, novella és esszéképregények szerepelnének benne, olyanok, mint a blogkötetet kiegészítő Idő kérdése c. képregényem, amiért szintén Alfabétát kaptam. Egyelőre nem ezen dolgozom, van egy évek óta húzódó projektem, egy készülő kötet, ebben szerepel majd például a szintén Alfabéta-díjas művem, a Walesi bárdok.

A Burzsoá Nyugdíjasok, amiben basszusgitároztál és énekeltél, több mint zenekar, hangzatosan szólva egy primitív eszközökkel élő összművészeti produktum. Tanárként, tanult grafikusként azonban nagyon tudatosan alkalmazod és átadod az évszázadok alatt feltorlódott művészeti tudást. Látsz-e itt ellentmondást?

Marcel Duchamp piszoárja is a művészettörténet része. Otto Dix 1920-as Gyufaárus című festménye, amelyen egy vak, végtagok nélküli hadirokkant felett átlépnek a közönyös járókelők és még egy tacskó is lepisálja, megrázóbban mutatja be az első világháború embertelenségét mint az emlékművek balettpózban haldokló katonáinak hazug pátosza. Az esztétikán túl tétje is van ennek: ha úgy van ábrázolva a harctéri daráló, mint egy szép, fenséges megdicsőülés, akkor nem is olyan rossz ötlet megismételni a bulit. 1918-1939: huszonegy év kellett csak az újrázáshoz. Nem állítom, hogy az emlékművek miatt, de szerintem a propaganda vastagon benne volt. Hogy mit akarok ezzel mondani? Hát hogy ne szépelegjünk, mert azontúl, hogy béna, még káros is. Hajlamos vagyok rá én is, a Nocturne-nek is van egy ilyen néhol patetikus, szenvelgő hangulata.
A Covid alatt volt szerencsém fél évig általános iskolában tanítani, oda is bevittem a képregényrajzolást. Az volt a feladat, hogy egy átlagos napjuk egy eseményét dolgozzák fel egyoldalas képregényben. Egy vásott nebuló – nyilván hogy engem bosszantson – megkérdezte, hogy a szarást is meg lehet-e rajzolni. Mondtam neki, hogy persze, csak jól legyen elmesélve. Végül egész jól megcsinálta, az erőlködéstől kezdve a vízörvényből integető kuláig, követhetően, vagyis megoldotta a feladatot. Milan Kundera írja A lét elviselhetetlen könnyűségében; “a giccs a szar abszolút tagadása; a szó szoros és átvitt értelmében”. Tudod mi volt a korábban említett szART magazin harmadik számának a borítóján? Rodin gondolkodója, ahogy kuporog a budin, a feje fölött gondolatbuborék: “Gondolkodom, tehát szarok.”

Ahogyan más alkotók, neked sem a képregények jelentik a fő betevőt. A képregénykészítés milyen hasznos tapasztalatokat ad grafikusi munkáidhoz?

Általában storyboardokat rajzolok, nagyrészt reklámfilmekhez, akad néha játékfilm is, az izgalmasabb. Jól jön a képregényes tudás, tapasztalat, mert plánozni, komponálni kell, elmesélni egy eseményt képek sorozatában. Sok a hasonlóság, de a különbség is: a képregényben például bármilyen arányú, méretű lehet egy panel, a storyboardban ez kötött. A filmművészet és a képregény mindig is hatottak egymásra, oda-vissza. Az utóbbi időkben egészen közel kerültek egymáshoz: a mai képregények sokkal gyakrabban alkalmaznak filmes plánozást, mint a pár évtizeddel korábbiak. Sok a közeli, nagyobb léptékűek a vágások, hiszen az olvasók a moziban már megtanulták, hogyan lehet pergő mozaikdarabokból rekonstruálni a történéseket. Ha megnézzük a régi comicsokat, nyugisabbak, mesélősebbek, ha úgy tetszik szájbarágósabbak, több totál, kevesebb nézőpontváltás. Will Eisner a háromkötetes képregényelméleti könyvében összehasonlítja a két médium képhasználatát, és igen különbözőnek találja azokat, bár már ő is utal rá, hogy közelednek egymáshoz. A képregény is hat a filmre, elég csak a közelmúlt szuperhős movie dömpingjére gondolni, de ez inkább tematikai hatás, mintsem mediális.

Tanárként rengeteg fiatallal találkozol és ha jól tudom, képregényekkel is foglalkoztok. Mik a tapasztalataid, sikerül-e átadnunk a képregények szeretetét a fiatalabb generációknak?

A rövid általános iskolai kitérőt leszámítva mindig fiatal felnőtteket tanítottam, kimondottan képregényre: hat félévet a Budapesti Metropolitan Egyetemen, majd egy online kurzuson a Skvotnál. Mindkét helyen vegyes volt a társaság: volt aki még sosem rajzolt képregényt, sőt akadt, aki nem is olvasott, és voltak, akik már önállóan, profin alkottak. A visszajelzések mindkét helyen pozitívak voltak, sikerült élvezhetően átadnom a szakmai tudást és a szemléletet. Viszont azt is láttam, látom a fiatal művészeknél, hogy a legtöbben beérik egy-egy készen kapott, importált stílussal, akár egy művészt egy az egyben koppintva és ebben elégedettek. Azt megtippelni sem tudom, hogy milyen lesz a képregény jövője: lehet, hogy kiszorítja a közösségi média és érdeklődés hiányában elsorvad? Vajon ha megmarad, nem veszi-e át a művészek szerepét az olcsóbb AI, főleg a már manapság is fotosopp-glamúrban fürdő kommersz képregényeknél? Ki tudja? Lehet, hogy ellenmozgalomként kialakul egy kézműves kultusz, merített papírral, fametszetekkel? Mindkét tendenciának látni már a jeleit és lehet, hogy párhuzamosan valósulnak meg, végülis nem zárják ki egymást. A comics manapság safe space: kicsekkolsz a mindent elárasztó digitális alapzajból, bekuckózol a kanapén és elmerülsz egy képregény csendjében.

Szabó Zoltán Ádám