Gondolom, nem egyedül vagyok olyan, aki legutóbb 24-25 éve olvasta a Titkos háborút, amikor itthon leadta a Semic Interprint. Olyan hosszan ment, hogy azalatt elballagtam általánosból és elkezdtem a gimit is. Néhány dologra határozottan emlékszem:
Nem tetszett. Máskülönben többször is újra olvastam volna, mint ahogy az összes itthoni X-men és néhány jobb Pókember sztorit. Akkoriban – amikor a Marvel Extra kéthavonta, az X-men másfél havonta jelent meg, komoly tétje volt egy történet beválogatásának. Nem csak annyi, hogy ha nem tetszik, választok helyette mást. Itt konkrétan mérges is voltam, mert elvett értékes helyett az X-Men füzetekből. (A Bosszú angyalaival terhelt Marvel Extrának számomra annyira mindegy volt már.)
A titkos háborúból szinte legjobban arra emlékszem, hogy egyik általános iskolai osztálytársamnak kölcsönadtam és úgy kaptam vissza, hogy a belívekből meg volt vagdosva néhány oldal. 3-4 éves kisöccse éppen ollós korszakánál tartott, de én már a „nem hajtjuk hátra a képregényfüzetet, mert egyszer még sokat érhet” korszaknál. (Ez még tart, megfejelve egy kis műanyagzacskó-fétissel.) Mégsem izgatott annyira, mert nekem is vannak testvéreim és hasonló esetek sajnos nálam pihenő kölcsöntárgyakkal is előfordultak. És mint mondtam, nem voltam tejesen elájulva a sztoritól.
Kifejezetten kíváncsi voltam, hogyan fog tetszeni most ez a történet. Még mielőtt belevágtam volna, próbáltam magamban felidézni a „Nagy Eseményt”. Arra határozottan emlékszem, hogy már akkor is retrónak tűnt a képregény, pedig még csak 10 év telt el az eredeti és a magyar közlés között! El sem tudom képzelni, mennyire hathat ez ósdinak ma egy tizenévesnek. De ne legyünk ennyire kegyetlenek: állítom, hogy az a 10 év valóban sokkal nagyobb különbség volt a Marvel világában, mint az azóta eltelt 24 év.
Az is beugrott, hogy két dolog nagyon megfogott, egy épület és egy lény: a szuperlénybeszippantó stadion, valamint Túlontúli. Akkor is úgy éreztem, hogy a Marveltől egy merész húzás volt előjönni a Túlontúli koncepciójával. A Marvel képregények rímelnek ugyan vallásos tanításokra, koncepciókra, de egy mindenki számára be- és elfogadható módon. Ennek mesterei az amerikaiak egyébként, akik úgy élnek szekuláris államban, hogy a vallás talán nálunk is fontosabb helyet kap az egyén és kisközösség életében. Ezekben a képregényekben kerülik a konkrét vallási színvallást. Akad rá példa, de mindig partvonalon marad és cselekedeteik alapja ritkán vallásos. Peter Parker lehet, hogy katolikus vagy éppen zsidó, de azért leginkább Ben bácsi-hívő. Fontos, hogy ami történik, azt egy vallásos olvasó el tudja helyezni saját rendszerébe. Azaz legyen Galactus bármilyen hatalmas, Isten bármikor lenyomná. A Túlontúliról úgy éreztem, hogy ezt az írói önkorlátot szegte meg, létrehozva egy olyan lényt, aki szinte vagy egészen olyan, mint az egyistenhívők istene. Nem a Titkos háborúban volt (Pókember 42. – a szerk.), de mégis emlékezetes, ahogyan erről éppen Peter Parker filozofálgat egy kávézó pultjánál. (Amúgy érdekes a Túlontúli ábrázolása a Titkos háborúban, szinte ószövetségi, ahogyan tartózkodnak ábrázolásától. Egy rés az űrben ahonnan árad fénye.)
És a stadion! Számomra a most prezentált két kötet legfájóbb hiánya a becsatlakozó történetek kihagyása. (Zseniális az a duplaoldalas képkocka a Pókember 21-ben!) Pontosabban, nem teljes „történetek” ezek, csak apró momentumok mindegyik szuperhős képregénysorozat 1984. májusi számának legvégén – éppen emiatt is lehetett volna összegereblyézni őket. Zseniális húzás volt Jim Shooter szerkesztő és író részéről, ahogyan beékelte a Titkos háborút két Pókember, Hulk, Bosszú angyalai stb. füzet közé. Az olvasó csak nézett nagyokat, amikor kezébe vette a következő havi füzetet. Még szép, hogy befizetett az akkor induló 12 részes minisorozatra, ahonnan megtudhatta, hogy mégis mi történt, mi az, amiről mindenki beszél, de mégis titkos. Magyarországon ez ráadásul még nagyobb spättel történt, hiszen a Pókember 21 és 22-es számai 1991. tavaszán jelentek meg, a Titkos háborút, pedig, mint utaltam rá, 1993-1994-ben.
(Ezt a hiányt itt, a kilencedik.hu-n pótoltuk. klikk itt a második oldalra!)
A Szuperhős képregények világról – vagy inkább emberi társadalomról – alkotott képe baromi egyszerű: vannak A gonoszak és vannak A jók. Ők pedig késztetést éreznek arra, hogy egymás ellen harcoljanak. A Titkos háború ezt háborús léptékűre nagyítja, amivel együtt még polarizáltabbá teszi a jó és rossz közötti különbséget. Mindez igaz úgy az 5. oldalig, amikor Jim Shooter – hála a magasságos Túlontúlinak – fölrúgja ezt az unalmas egybites rendszert és a szuperhősöket összekapatja azon, hogy mégis mit keres közöttük Magneto. (Ezzel egyébként gyönyörűen megágyaztak a magyarul is közölt Magneto a bíróság előtt sztorinak! – X-Men 8., 1993/3) De ennek tükörképeként, a gonoszok között ott találjuk a gyógyulni vágyó Molekulaember is.
Egyébként is mintha a szuperrosszak lettek volna itt jobban kidolgozva, hiszen egyedül az ő oldalukon találkozni kezdeményezéssel (Galactus, Fátum Doktor), a szóperjófiúk csak rohangálnak az események után (a „fogjunk össze, de inkább külön, mert elvi különbségeink vannak, így inkább majd kívülről megtámogatlak” különben is szörnyen ismerős számunkra – sőt, valahol még el is hangzik a bűvös szó: összefogás). Amerika kapitány és tsai egyébként is bosszantóan sematikusak ebben a történetben.
Racionális és irracionális elemek ügyesen keverednek ebben a munkában – a nagyon is földhözragadt történet és szereplők megágyaznak az olyan, szinte költői momentumoknak, mint amikor Fátum Doktor fölszeleteli Klaw hangtestét, hogy abból lencséket képezzen. Teljes képtelenség, de gyönyörű! Az alkotók talán hatékonyabban hasznosítják az ilyen ötleteket itt, mint az olyan zseniális munkák, melyek elejétől végéig ennél is őrültebb ötletekkel operálnak. (Itt említeném Philippe Druillet sci-fi klasszikusát, a Lone Sloane-t vagy az immár már magyarul is olvasható Incalt.)
Klaw egyébként is üdítő színfoltja a képregénynek. A tudományos fantasztikus munkákban gyakran van olyan, hogy az író többet állít, mint ami tartalommal rendelkezik (másképpen fogalmazva: az áltudományos blöff könnyen keresztüllátható), ilyenkor a rutinos olvasó megengedően ugrik a következő képkockára: legjobb, ha nem piszkálgatjuk ezeket. De, ritkán, előfordul ennek ellenkezője is: érezni, hogy több van ott a szerző fejében, mint amit megvillant munkájában. Ilyennek éreztem Klaw személyét, aki a történet második felében amolyan udvari bolondként brillírozik. Hogy aztán a történet szárnyalását agyoncsapja Amerika kapitány valami végtelenül banális szöveggel. (Amerika kapitány kitüntetett szerepe ebben a történetben magyarázható azzal, hogy ő lett kinevezve erkölcsi északnak. Kár, hogy az írók sok magvas gondolatot nem bírtak a szóbuborékába tömni.)
A történetnek érdekes ritmust ad a 12 füzet, amiből összeáll. Minden rész elején ott a kötelező emlékeztető felvezetés és az utolsó oldalakon szintén kötelező elemként elsütnek egy körömrágós befejezést. Ez még nem igazán különös, de az már sokkal inkább, hogy minden egyes rész rendelkezik egy saját „eseménnyel”. Így a történet valójában egy ugráló eseménylánc, nem rendelkezik saját ívvel, hanem inkább idegesen pulzáló görbével. Valójában ez is csak a mából visszatekintve különös, hiszen a képregényfüzetek dominálta korszakban így néztek ki a hosszabb történetek. A magam részéről ezt itt gyermekbetegségnek tekintem, hiszen javarészt erőltetettek ezek az értelmetlen összecsapások. Ezek mindössze epizódok, melyeket ki is lehetett volna vágni, még úgy is teljes lenne a történet, de akár hozzá is csaphattak volna másik tucatot.
Bevallom, a Nagy Marvel-képregénygyűjteményből ezeket olvastam először, így egy kicsit kitérek a sorozatra is. Az egyenborítót kicsit túltolták, a teljes tábla vagy felét elfoglalja a címmező és a gyászos keret. (Nem vagyok rajongója az olyen jellegű újrakiadásoknak, ahol a sorozat dizájnja elnyomja az eredetit. Olcsó hatást kelt. Ebből a szempontból a DC sorozatot jobban eltalálták.) Ugyanakkor maga a sorozatszerkesztés hatalmas pozitív meglepetés volt. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy Marvel-licensszel operáló multinacionális cég ennyi tudást és lelkesedést tesz bele a sorozatba. A szerkesztői előszó, az alkotók életrajzai, a történetágy (előzmény, utózmány) és egyéb kiegészítő szövegek mind hasznosak, és rengeteget segítenek azon, hogy a sorozat olvasása egy személyesebb élménnyé mélyüljön. A nyomdaminőség kifogástalan, de az ehhez hasonló sztorik esetében ez kicsit baj is, hiszen a kétségtelenül harsány színeket a korabeli (még Amerikában sem tökéletes, sőt!) nyomdatechnikához és ofszet papírhoz igazították. A ’94-es Semic füzetek átlapozása valamivel kellemesebb a szemnek.
A Kingpin-csapat sem vette félvállról a feladatot, és úgy tűnik, hogy jó fordítással (az eredeti javított változatával – a szerk.), színvonalas beírással járultak a magyar kiadáshoz. Ugyanakkor két dolgot mindenképpen szóvá kell tegyek: sok esetben az eredeti szöveghez képest indokolatlanul durva kifejezéseket használnak (szar ügy, segg, köcsög(!)), valamint sokszor elhagyják főnevekről a tárgyragot. Ritka esetben ez opcionális, de az olyan mondatokat, mint „adamantiumtestem a legforróbb csillag sem olvasztja meg” kétszer-háromszor is elolvastam, hogy el tudjam dönteni, ki kit is akar megolvasztani. Az előbb említettem a durva szavakat, ennek pozitív hozadéka viszont, hogy időnként meglepően friss és laza a fordítás. Egyik kedvencem: „Bizseregne a pókösztönöm, ha Fáti meg akarna minket merényelni.”
Szabó Zoltán Ádám
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #25-26 Marvel-szuperhősök titkos háborúja 1-2. Szerzők: Jim Shooter, Mike Zeck, Bob Layton, John Beatty, Jack Abel, Mike Esposito, Christie Steele, Nelson Yomtov, Paul Becton Megjelent: 2018. december