Nem söpör el, nem nyűgöz le, nem hagy mély nyomot. Ez a legnagyobb, egyben legvégzetesebb hibája az új X-men filmnek. Persze, az ember kicsit értetlenül áll az egész előtt, hiszen Bryan Singer áll a kamerák mögött, akinek hihetetlen rutinja van a zsánerben – több X-men (vagy szuperhős) filmet rendezett, mint bárki más.
A probléma éppen azzal van, hogy az új filmet rutinból, csuklóból hozta, miközben a korábban általa rendezett X-men filmek mindig mutattak valami újat. Az első megmutatta, hogy a szuperhősfilm lehet intelligens és nem vérzett ki a Batman és Robinnal. A második épített az előzőben megalapozottra, így az első szuperhősfilm folytatást kaptuk, ami jobb lett az eredetijénél. Az eljövendő múlt napjaiban pedig két trilógiát egyesített, amire korábban nem volt példa. Ezzel szemben az X-men: Apokalipszis olyan, mintha közvetlenül Richard Donner Supermanje után néznénk meg a Superman visszatért.
Történetünk kezdetén a trilógia három főhőse mind igyekszik a maga módján boldogulni: Erik hátat fordított mutáns szabadságharcos/terrorista múltjának, egy gyárban dolgozik és családot alapított. Raven a világot járja, és ahol tud, bajba jutott mutánsokon segít – így Kelet-Berlinből kiszabadítja a ketrecharcra kényszerített Árnyékot. Charles pedig megnyitotta iskoláját a fiatal mutánsok számára.
Idekerül az ifjú Scott Summers, akinek nemrég manifesztálódott képessége, amit egyszerűen nem tud kordában tartani. Így hát testvére, Alex, Charles és Hank gondjaira bízza, elvégre, ha valakikben, hát bennük megbízik. Itt Scott egy lelki társra le Jean Greyben, aki hasonló módon képtelen uralni erejét. Közben Peter, alias Higanyszál megtudta, hogy apja Magneto, és hiába próbálja édesanyja lebeszélni róla, érthető módon szeretne találkozni vele.
Mindnyájuk legnagyobb balszerencséjére néhány lelkes kultista feléleszt egy évezredek óta szunnyadó mutánst, En Sabah Nurt. Akiknek erre nem lenne alkalmuk, ha nem nyomozna utánuk egy bizonyos Moira McTaggart. Apokalipszis ébredését az egész bolygón érezni, így hát Charles rögtön megkeresi rég elfeledett szerelmét, akinek, biztos, ami biztos, a múltkor törölte emlékeit, mert az a Superman 2-ben is jól bevált.
Apokalipszis sem tétlenkedik, azonnal maga köré gyűjt négy mutánst: Kairóban az utcagyerek Ororo Munroe-t, azaz Ciklont, Berlinben az energiatőröket idéző Pszichét és a ketrecharcban megsebesült Angyalt, Lengyelországban pedig Magnetót, akihez nemrég kopogtatott be a rendőrség, akik egyenruhájukon fém helyett „nem lesz ennek jó vége” feliratot viseltek (nem is lett).
Mint az a fentiekből kiderül, a film túl sok szálat mozgat. Az interjúkból az derült ki, hogy Singer nagy Trónok harca rajongó, és ez látszik is. Csakhogy a Trónok harca egy sorozat, nem pedig egy két és fél órás film, így ott van idő kifejteni ezeket a szálakat. Itt nincs, és sokszor a szereplők egymás elől foglalják a helyet, így nincs elég idő kibontani a karakterívüket.
Így a film egyrészt túl sokat vállal, másrészt meg túl keveset, mivel előretekintés helyett sokszor réved vissza a múltba. Singer ezzel a filmmel szerette volna lezárni azt, amit 2000-ben elkezdett, és ez érződik is. Csak a végeredmény sokszor olyan, mint amikor a DJ egy parti végén azokat a számokat adja le, egy kicsit több kakaóval, amik a közönség kedvencei voltak. Nem, inkább olyan, mintha eleve azokkal menne el. „Hölgyeim és uraim, tetszett Higanyszál az előző filmből? Akkor üdvözöljék tapssal a színpadon Peter Maximoffot! És itt van a sorozat leggyűlöltebb emberi gonosza, William Stryker! Emlékeznek még Logan ámokfutására a második filmből? Akkor csak itt, csak most, csak az önök kedvéért, megismételjük!”
Ezeket a részeket mi is szerettük, de, ha lezárás is, azért szeretnénk több újat látni. Elvégre A jedi visszatérben sem csak a Tatuint és egy új Halálcsillagot láthattunk (és itt nem az ewokokra gondolok, és nem is feltétlen Leia bikinijére… jó, arra feltétlen gondolok, de nem csak arra). Az előző rész is sok tekintetben utalt a korábbi filmekre, de azok sokkal szervesebben illeszkedtek a történetbe. Itt sokkal inkább érződik ismétlésnek.
Félreértés elkerülése végett, Singer továbbra is egy kompetens, intelligens rendező. A filmben a fent felsoroltak ellenére is találhatunk jópofa, ötletes vagy éppen szerethető elemeket. Michael Fassbender még mindig kiválóan hozza Magneto karakterét, akkor is, ha sokszor a háttérbe szorul, és James McAvoy is egyszerre esendő és megingathatatlan Xavierként. Jennifer Lawrence és Nicholas Hoult már jóval kevesebb szerepet kapnak, így nincs is alkalmuk különösebben csillogni, de egy-két jelenet erejéig megvillantják az, amit az előző részekben szerettünk. Szemben szegény Rose Byrne-nel, akinek karaktere tényleg csak biodíszletként szerepel.
Ami az újoncokat illeti, mind Tye Sheridan, mind Sophie Turner, mind Kodi Smit-Mcphee jól hozza a korábban megismert szereplők fiatal változatait (még akkor is, ha egy helyen ritka rossz szöveget adtak Sheridan szájába). Azonban továbbra is Evan Peters az, aki kiemelkedik közülük, és nem, nem a felmelegített Pentagon-jelenet miatt, hanem annak ellenére. Az ő karakterén mutatkozik meg legjobban a film problémája: mert láthatunk tőle olyat, amit korábban nem, sőt, amit korábban számon is kértünk. Viszont ha már negyedszerre láthatjuk Jubilee-t, ráadásul kicsit logikátlanul (ennyivel korábban nem születhetett volna a megváltozott idővonalban), akkor legalább egyszer lássuk már a mozivásznon a képességét. Pedig Lana Condor egyébként jó választás lenne.
Apokalipszis viszont a filmsorozat legproblémásabb gonosza. Félreértés elkerülése végett, nem olyan rossz, de nem is olyan jó. Nem olyan rossz, mert egyrészt egy fél fokkal jobb a Marvel Moziverzum gonoszainak felénél (igen, itt most Förtelemre és a második fázis összes ellenfelére gondolok, az Amerika Kapitány filmeket leszámítva), mégpedig azért, mert egy kicsit jobban vezetik fel. Valahol érthető és valamennyire átélhető a figura elveszettsége. Emellett míg a képregényben csak simán nem tudták eldönteni, hogy mire is képes a karakter, itt a készítők egy koncepciót adnak a regiment szupererőnek: Apokalipszis képes tudatát új testekbe költöztetni, és nemcsak használni a gazdatest képességét, de azt át is menteni a következő alkalomkor.
Ezen képességek egyike, hogy felerősíti más mutánsok képességét. A koncepció jó, ugyanis az emberek mégis csak azért fordulnak az Apokalipszisféle szektavezérekhez, hogy erősebbnek érezzék magukat, másrészt pedig ezzel folytatták az új trilógia hagyományát gonoszok terén. Míg az előző trilógia arra a sablonra épült, hogy egy hétköznapi ember (Kelly, Stryker, Warren Worthington Jr.) felhúzza Magnetót, akit az X-mennek kell megállítania, addig az újban hőseink az emberek mellé kapnak egy náluk jóval erősebb gonoszt. Sebastian Shaw-t akármivel is próbálták elpusztítani, csak erősebbé tette, az Őrrobotok pedig az összes képességhez alkalmazkodtak.
Azonban az előző film mindkét gonosza markánsabb volt. Shaw-t ugyan nem az összetettsége miatt szerettük, de mind Kevin Bacon, mind a rendező Matthew Vaughn nem kevés öniróniával nyúlt a karakterhez, felruházva őt egy James Bond gonosz minden pozitív tulajdonságával. Bolivar Trask pedig nagyon is emberi volt, egy ambiciózus fegyverkereskedő, aki előszeretettel emlékeztetett másokat arra, hogy itt bizony fegyverkezési verseny van, és ha a másik fél kerül előnybe, akkor az vissza is fog élni a helyzetével.
Apokalipszis nem ilyen erőteljes, és bár nem kap kínos szövegeket, nem kap igazán emlékezeteseket sem. Ami a lovasait illeti, az tetszett, hogy a választása két elemi erejű és két harctéren halálos mutánsra esett, még ha Magnetót leszámítva mind a verőlegény-szindróma áldozatai – semmit nem tudunk meg róluk. Igaz, ez alól Ororo félig kivételt képez, mert az első jelenete során azért mégis csak több bepillantást nyerünk a karakterébe, mint eddig bármikor. Másrészt örülnék már, ha ő is kihasználná a hatalmát, nemcsak Magneto – különösen, hogy mégis csak egy katasztrófafilmről beszélünk. Kalibánhoz képest viszont Az ellenállás vége Omegái Callistóval az élen a képregényhűség netovábbjainak számítanak.
De visszatérve a katasztrófafilm-struktúrához – látszik, hogy Singer el akarta készíteni a maga Bosszúállók-filmjét, hamár ő lehelt új életet a zsánerbe. A probléma ezzel csak ott van, hogy Singernek az erőssége mindig is abban rejlett, hogy a személyes, és nem a grandiózus oldaláról közelítette meg a dolgokat. Joss Whedonnál nem látunk bele az egyszeri emberek nézőpontjába, az ő szerepük többnyire kimerül abban, hogy meg kell őket menteni (és a Lokival szembeszálló öregember inkább kivételt erősítő szabály). Singernél viszont mindig van egy jelenet, amiben érezhetjük a hétköznapi emberek elveszettségét, akik se nem jók, se nem rosszak, hanem leginkább esendők (a legjobb példa erre Az eljövendő múlt napjaiban a kocsijából kétségbeesetten kitekintő rendőr). A világpusztítás pedig sokkal globálisabb, de éppen ezért távolibb, mint New York leamortizálása (noha a koncepció tetszik, hogy egy létező nem-amerikai helyen történik a végső összecsapás).
Az X-men: Apokalipszis hibái ellenére nem ölte meg a sorozatot, csak jóval kevesebbet adott hozzá, mint azt tehette volna. Az előző két film értékéből nem von le, de egy kihagyott ziccer, amiért hatalmas kár.
Stan Lee cameó: igen, látjuk az öregurat, de ami határozottan kedvessé teszi, az az, hogy ezúttal a feleségét is.