VHS-kazetta a nyolcvanas évekből: Wonder Woman 1984

Van, amikor akad igazság az igazságtalanságban. Nevezetesen, amikor egy moziba szánt, de streaming szolgáltatóra kerülő filmről kiderül, hogy egy videókazettára készült minőséget képvisel. A korból, amikor a Vicónak köszönhettünk mindent. Persze erre a stílusra Patty Jenkinsék is rájátszottak a főcímmel és a stáblistával, de ez nem változtat a tényen, hogy a tartalom igazodik a stílushoz.

Tévedés ne essék, a Wonder Woman 1984-re nem lehet igazán haragudni, bosszankodni már annál inkább, mert mégiscsak jóval többet várna az ember. Én szerettem az első részt, amelyik mintha a Ray Harryhausen-alkotások és az első Amerika Kapitány film szerelemgyermeke lett volna. Igen is kellenek a jó szuperhősnős filmek, van valami szívmelengető bennük, ami jóval távolabbra mutat az üres önvállonveregetésnél, hogy lám, milyen elfogadók vagyunk. Nem csak a kislányoknak van szükségük rájuk, mert igazából kortól és nemtől függetlenül jó érzés az alapvetően tesztoszteron-túltengéses közegben nőket is főszerepben látni. Az első Wonder Woman előtt a szuperhősnőfilmek rendre elhasaltak, mielőtt a 2017-es adaptáció megtörte az átkot. Nem véletlen, eléggé odatette magát. Ehhez képest a folytatás már eléggé lazán, ráérősen áll hozzá a feladatához, kicsit úgy, mint Diana.

A film első nyolcvan percéig a legnagyobb fenyegetést hősünkre a teljes német hadsereg helyett néhány szerencsétlen jelenti, akik kirabolnak egy plázát. Olyanok, akiket az ilyen filmekben tényleg az első tíz percben intéznek el bemelegítés gyanánt, aztán jöhet az igazi akció, az igazi feszültség. Ez itt elég sokáig várat magára, és amikor végre megkapjuk őket, akkor is elmaradnak az elvártaktól.

Talán azért is lehet, mert a második rész olyan, mintha a Christopher Reeve-filmek kishúga lenne, amit a címben szereplő évben mutattak be a mozik. Ennek megfelelően Maxwell Lord is egy olyan gonosztevő, aki mintha csak Hackman Luthorjának unokaöccse lenne. Persze némi Sam Raimi-hatást is éreztem rajta, hiszen egy alapvetően nem menthetetlenül romlott rohadékról beszélünk, hanem egy esendő emberről, aki áldozatul esik a saját egójának. Ugyanez igaz Kristen Wiig Barbarájára is. Mindkettejüket érték kritikák a játékukat illetően, valójában azonban nekik köszönhetjük a film két legszerethetőbb karakterét, akiket gyarlóságaik miatt kedvelünk meg, és nem azok ellenére.

Ugyanis Diana szálában van néhány nagyon problémás elem, amit meg lehetett volna elegánsabban is oldani. Ezek egyike Steve visszatérése, aki továbbra is emlékeztet Marvelbeli névrokonára. Az előző részben ő áldozta fel magát eltérítve egy tömegpusztításra tervezett repülőgépet, úgy illik, hogy a második részben ő csodálkozzon rá a megváltozott világra. Csakhogy a visszahozatal módját jobban is kitalálhatták volna az alkotók, mert így akadnak benne meglehetősen nyugtalanító elemek, amiket a film eléggé elmismásol. Ugyanígy az is nagy klisé, milyen árat fizet ezért Diana, hiszen azzal már rengeteg szuperhősös folytatásban találkozhatunk.

Pedig akadnak nagyon is eltalált részek, amikor igenis elkap minket Diana hősiessége. Nagyon szeretetreméltó mind a gyerekkori visszatekintő az elején, mind egy bizonyos cameo a legvégén. Hans Zimmer zenéje nagyon is felemelő és kedves. Jó viszontlátni Connie Nielsent és Robin Wrightot. És bármennyire matiné jellegű a megoldás, csak jó a végén némi empátiát látni a negatív karakterek iránt, minthogy csak földbe döngöljük őket.

Ezekből szeretnék még többet látni, különösen, hogy két és fél óra alatt meséli el a történetét. Ezt lehetne ennél okosabban, feszesebben, erőteljesebben, ha a film hősnőjével szemben nem tévesztené el egy pillanatra sem szem elől a feladatát. Mert így egy aranyos, kicsit butuska, a kelleténél vontatottabb matiné, ami ránk maradt a nyolcvanas évekből. Elvagyunk vele, de többet várnánk. Mert ott van benne az ígéret…

…én pedig egy Wonder Woman filmtől elvárom, hogy maximálisan be is váltsa.

Pusztai Dániel