Az első dolog, ami beugrik, ha a korábbi Transformers filmekre gondolok, az a kormányügynököt lehúgyozó óriásrobot. Ami méltatlan szegény John Torturróra, méltatlan a közönségre, és igazából méltatlan a szóban forgó filmre is, csak hát az összehasonlítás végett mégis ide kell írnom, hogy lássuk, mégis milyen alkotások közül emelkedik ki az Űrdongó. Mert az Űrdongó bizony egy szeretetreméltó, aranyos családi film olyan örökzöld témákról, mint felnőtté válás vagy a veszteséggel, gyásszal való küzdelem, amikhez, ha nem is tesz sokat hozzá, de becsülettel, tiszta szívvel teljesíti.
Mert egyébként tévedés ne essék, az Űrdongó egy olyan film, amit látványosan játékok köré írtak gyerekek számára. Ezen kívül a felütés is szinte egy-az-egyben az, mint az első filmben: egy kamasz kölyök autóval szeretné megünnepelni azt, hogy már ő is belépett a felnőttek népes táborába – csakhogy egy alakváltó robot kerüljön hozzá, ő pedig megtanulja, hogy a felnőtté váláshoz bizony olyan dolgok is hozzátartoznak, mint felelősség és mások megértése.
Csakhogy az Űrdongó minden, de tényleg minden fronton köröket ver a Transformersre. Kezdjük ott, hogy Hailee Steinfeld (A félszemű, Pókember: Irány a Pókverzum) nagyságrendekkel szerethetőbb és tehetségesebb, mint Shia LaBeouf, és hát az sem hátrány, hogy annyi férficentrikus film után végre egy kamaszlány került a reflektorfénybe. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy míg a korábbi filmek karikatúraként bántak a szereplőikkel, addig Christina Hodson forgatókönyve tisztelettel bánik a karaktereivel, akik lehetnek esendők, de mégis velük mosolygunk, nem rajtuk, legyen szó Anya igyekvő, de balfék pasijáról vagy az idegesítő kisöcsiről. Az is nagyon szimpatikus, hogy a hadsereg tagjait John Cena Burns ügynökével az élen egyszeri embereknek ábrázolja, akik sokszor a legjobb szándék által vezérelve kerülnek szembe hőseinkkel. És ugyanígy dicséret illeti a főszereplő esetlen-ártatlan kamaszszerelmét Jorge Lendeborg Jr. Memójával.
Mint mondtam, a történet meglehetősen ismerős, de azt kereken, koherensen, minden fölösleges sallang nélkül tálalja elénk, a harcok pedig végre kivehetők, és nem egy zsák alkatrészt ráznak az orrunk előtt. Emellett pedig persze, hogy ismét teljes erőből ránk zúdítják a nyolcvanas éveket. Így teli tüdőből szól a Don’t You (Forget About Me) a Simple Mindstól (ahogy Steinfeld saját betétdala is ezt a kort idézi), hogy a többi klasszikust ne is említsem, a tévében az Alf megy, a gyerekek szobájának falán pedig Az elveszett frigyláda fosztogatói és A dolog virít. Ezen kívül Cybertron világa is hangulatában ezt a korszakot idézi színeivel és formáival, és nem akarja kifakítani, hogy modernebbnek tűnjön.
Tévedés ne essék, A Kubo és a varázshúrokat jegyző Travis Knight egy gyerekfilmet tett le az asztalra, aminek elsődleges célközönsége mégis csak a tizennyolcéven alattiak. De attól még a felnőttek számára is kedves és szerethető alkotás. És nem érdekel, hogy hány folytatás jön még – komolyan, egy film azért működjön önmagában is –, de annak örülök, hogy megmutatta, hogy ebből a koncepcióból mit is lehet, mit is kell kihozni.