Történetváz a fiókból – Michael Crichton: Dragon Teeth

Nyilván nem véletlen, hogy kilenc évvel Crichton mester halála után jelenik csak meg ez a kézirat Dragon Teeth (Sárkányfog) címen: nem kellett ez senkinek. Úgy képzelem, hogy a még egy bőrt lehúzni akaró marketinggépezet fogaskerekei folyton megakadtak azon a prózai tényen, hogy ennél érdektelenebb prózát (sorry, elnézést kérek) és történetet és kéziratot nagyon nehéz készíteni. A megakadások miatt pedig kilenc évig tartott, mire egy ghost writer úgy-ahogy összepofozta a szöveget, egy kiadó meg végre-valahára kiadta. Itt merül fel az első kérdés, és igazából ezen még senkinek se sikerült túljutnia: miért nem írt ebből az anyagból egy ghost writer egy könyvet? Miért?

Alapanyag: paleontológusok rivarizálása a 19. század második felében, abban a pazar időszakban, amiről kamaszként én bizony sokat álmodoztam. Pár évtized alatt rengeteg dinoszauruszfajt ásnak ki, azonosítanak, és neveznek el az USA nyugati államaiban, úgymint Wyoming, Montana, Colorado. Ebben az időben Darwin evolúciós elmélete még nem elfogadott, sőt, parázs viták zajlanak körülötte, és a paleontológusok között sincs mindenki tisztában azzal, hogy mik is azok a csontok tulajdonképpen, amiket kiásnak és nagy fáradtsággal a keleti partra szállítanak. Vasúton persze, hiszen — és mondjuk ez az egy dolog jó Crichton könyvében — a dinoszauruszcsont-lázhoz nagyon kellett egy csomó technikai dolog együttállása, és ezek közül kétségtelenül az egyik legfontosabb a kiépítés alatt álló, vasúti hálózat a keleti partról egyre inkább nyugatra, nyugatra, messze, messze.

Magáról az evolúcióról és a tudományos vitákról elsősorban a könyv második felében kapunk némi abszolút vállalhatatlanul didaktikus mondatokat. Annyira nagy kár, hogy ez a könyv ennyire semmilyen lett!

Aztán az alapanyag fontos része az aranyláz: a nyugati felderítetlen területekre, amik egyre sziklásabbak és ahol egyre nehezebb a megélhetés, az arany ígéretével csábították a telepeseket, akik jöttek is. Sajnos erről a világról pár elejttt mondatot kapunk, és egyetlen aranyásó szereplője sincs a könyvnek. De kétségtelen, hogy a csontkutakodás mint elithobbi és az aranymosás mint a legaljanép előtti délibáb abszolút jól párhuzamba állíthatók egymással.

Az alapanyag harmadik része a vadnyugati mitológia. Na ez teljesen szarul van megcsinálva, amikor megjelentik Wyatt Earp konkrétan felnevettem, hogy “még ez is? ezt nem hiszem el!” Deadwood mint helyszín beemelése szintén csak nagy jóindulattal bocsátható meg, mert túl erőltetett az egész. A kötelező körök természetesen sehol sem maradnak el, és az ember kínjában feszengve olvassa Calamity Jane wikipédiát megszégyenítően közhelyes 50 szavas bemutatását (ami tök fölösleges, hiszen CJ nem is szerepel a sztoriban), meg a többi át nem gondolt, mélyre nem menő, felszínes bekezdést. Még elbaltázottsága mellett is jól érzékeltette a könyv számomra azt, mekkora lehetőséget és bizonytalanságot jelentett a 19. század második felében az, hogy az államhatárok és közigazgatási intézmények az USA nyugati felén még nem voltak kiépülve: hogy a hadseregnek mekkora hatalma van, hogy mennyire az általuk fenntartott rendtől függnek a fehér civilek, hogy az indiánok mennyire sokan vannak és milyen bonyolult rendszerekben kapcsolódnak egymáshoz. Persze ma már az indiánok szisztematikus kiirtásáról írni (ezt egy monológban az egyik szereplő ki is fejti, és más karaktereknél is előjön) elég necces, nem is értem, hogy legalább ezt, a mai közbeszéd számára elfogadhatatlan nyílt rasszizmust is tartalmazó cselekményszálat miért nem írták meg rendesen. A kötelező egy nevesített indián karakter, aki majd az életét adja a fehér férfi főhősért, természetesen megvan.

RR1870
Az USA vasúthálózatának térképe 1870-ből. Történetünk idején még nincs összekötve a két part.

Ami jó lenne a vadnyugatban mint toposzban, ha meg lenne írva, természetesen, az a nézőpont: hogy most nem a kurvák miatt jön a főhős, nem is pisztolypárbajozni (fog, persze), nem is aranyért, nem is indiánokat vadászni, hanem egy rakás ládányi dinoszuruszcsontot kell hazajuttatnia. Megszerveznie az utazást, talpra állni mikor ellopják a pénzét, túlélni a tesztoszteronháborúkat — úgy, hogy igazából senki sem hiszi el, hogy valóban csak csontok találhatók a ládákban, és nem egyéb értékes tartalom. Mert egy rakás csontért ugyan ki kockáztatná az életét?

cope
Edward Drinker Cope, az egyik paleontológus egy 1916-os felvételen.

Ez volt tehát a kulturális hagyomány, amiből Crichton könyve táplálkozhatna. De hát nem táplálkozik. Van az a Villon-vers, hogy “szomjan halok a forrás vize mellett” — oké, most a táplálkozás-metaforáról átváltottam az ivásra, de pontosan ez történik. Nem kezd se Crichton, se a ghost writer, ezzel az egész nyamvadt alapanyagtárházzal semmit.

A főhősnek igazából nincs jelleme, egy papírmasé valaki. Plusz pont, hogy fotográfus, ami ennek a korszaknak szintén egy izgalmas kémiai kihívása, de hát sajnos ez nem tudja a karaktert megmenteni.
A többieknek sincs jelleme.
Nincsenek jelenetek. Minden el van mesélve, egyenletes stílusban, unalmasan, monotonon. Nincs tétje semminek, mert úgyis tudod, mi fog történni.
A kalandok amúgy elmennének ifjúsági regénynek, de a címlap alapján a kiadó ezt nem 13 éves fiúknak szánta.
Egyetlen egy jelenet van az egész könyvben, egyetlen találkozás vagy téttel bíró mozzanat, amikor a két rivalizáló paleontológus a préri közepén találkozik: ez az egyetlen mozzanat, aminek tétje és súlya van, ahol furfangosabbnak kell lenni, mint a másik, aki szintén furfangos. Itt van valamennyire pergő párbeszéd (na jó, nem nagyon), és itt érezzük kicsit azt, hogy milyen az, amikor nem csak le van írva, ahogy ebben a regényben lenni szokott, hogy “A és B találkoztak, utána továbbmentek, utána szomjasak voltak”, hanem pár oldal van szentelve ennek a találkozásnak. És lőn, ez a pár oldal elég, hogy ebben az elképesztően unalmas prózában izgalmasnak érezzünk valamit.

Olvasás közben olyan érzésem volt, hogy egy ötlettervet, egy jelenetjegyzéket olvasok, ahol Crichton összeírta magának, hogy miket akar majd még kifejteni, megírni. Vagy egy képregény-forgatókönyvet, ahol ugye elég csak pár szóval jelezni a helyszínt és a beállítást, mert a rajzoló vizuálisan azt érzékeltetni fogja, és nincs szükség arra, hogy értelmesen, érzékletesen, részletesen és érdekesen megírja ezeket a mondatokat az író. De hát ez nem egy ötletjegyzék és nem egy forgatókönyv, ez egy kiadott kész regégy! BLAH!

Ezt a könyvet 13 éves fiúknak és lányoknak ajánlom, akik még nem olvastak sokat, és szeretik a dínókat és a vadnyugatot. Én pont ilyen voltam.

Facebook Hozzászólások