Szupergonosz szemmel: Harley Quinn és Lex Luthor

Az Eaglemoss DC gyűjteményének két, a közelmúltban megjelent kötetében is egy-egy neves szuperhős ellenfele került rivaldafénybe: Harley Quinn és Lex Luthor. Ami üdítően tud hatni a regimentnyi igazságosztó és bajnok tengerében, akkor is, ha nem feltétlen ezek lesznek a sorozat legerősebb darabjai.

A Lex Luthor: Az Acélember kötetben Superman iparmágnás nemezisének szemén keresztül enged betekintést kettejük mindennapi küzdelmébe. A történetet a 100 Bullets sorozat által hírnevet szerző Brian Azzarello írta, a rajzokat pedig annak a Lee Bermejónak köszönhetjük, akivel később a Jokeren is együtt dolgozott. Azzarello árnyaltan ábrázolja a DC Univerzum egyik leghírhedtebb bűnözőjét, és sikeresen mutatja be azt is, hogy Superman elleni küzdelmében Luthor miképpen hazudik saját magának ahhoz, hogy hősnek láthassa magát. Szépen, igényesen festi meg Luthor segítőtársait is, és jól felépíti a világ egyik leggazdagabb és legokosabb emberének környezetét is. Jó húzás az is, hogy Superman szeme mindig fenyegető vörösben izzik, valahányszor találkozunk vele.

Azonban minden erénye ellenére valahogy mintha nem ásna elég mélyre Luthor karakterében. Jó látni őt a változatosság kedvéért kicsit többet látni megnyerőnek, barátságosnak és emberközelinek, de mintha közben a mű elfelejtené, hogy Luthor mekkora szörnyeteg is tud lenni valójában, ha Supermanről vagy a saját egójáról van szó. Pedig ez az a kontraszt, ami feltehette volna az i-re a pontot. Igen, a végére sok gaztettet követ el, de ezek egyike sem igazán zsigeri, így pont az marad el, amire kihegyezhette volna a történetet: az emberben élő szörnyetegre. Emellett tudom, hogy akkor jött ki az első Nolan által rendezett Batman film, de azért talán mégsem kellett volna Bruce Wayne-t ennyire nyilvánvalóan Christian Bale-ről mintázni.

A Lex Luthor: Az Acélember komolyságával szemben a Harley Quinn: Prelűdök és kop-kop viccek kötet sokkal rajzfilmesebb és epizodikusabb, mintha a Bruce Timm-féle Batman rajzfilmsorozat tévére szánt spin-offját olvashatnánk képregényformában. Az író Karl Kesel jól eltalálta ezt a hangulatot a rajzológárdájával – Terry Dodson, Craig Rousseau, Rachel Dodson, Wayne Faucher –, az egyetlen szívfájdalmam, hogy itt-ott talán túlságosan biztosra akar menni, és egyszer sem hagyja el a komfortzónáját.

Tévedés ne essék, Harley mindig is egy bohókás figura volt, akit a Joker karakterének ellenpontozására találtak ki. Persze az eltelt év alatt róla is számtalan megközelítést és értelmezést olvashattunk, de a rajzfilmben alapvetően ugyanaz volt a szerepe, mint egy Disney alkotásban a gonosz szárnysegédjének: kicsit visszavegyen annak félelmetességéből, és humorral oldja a feszültséget.

Mégis, mintha a kötetben levő képregények nem is azt a célt tűzték ki volna maguk elé, hogy bemutassák nekünk Harley karakterét, semmint hogy kicsit még jobban elhelyezzék a DC Univerzumban. Elismerem, az utóbbira szükség van, de talán a kettő mehetne együtt. Így a történetek kifejezetten szórakoztatóak, de valahogy nem olyan maradandóak, mint amilyen Harley első saját sorozata lehetett volna. Jópofa Két-Arc, Rébusz és Macskanő szerepeltetése, de semmi több.

Félreértés elkerülése végett, mindkét kötet kellemes perceket fog okozni nekünk, így DC-rajongóknak mindenképpen érdemes beruházni rájuk, kiváltképpen, mert az erényeik így is ellensúlyozzák a hibáikat. De ha valaki gonoszokról ír, akkor igen, merjen egy kicsit bátrabb lenni!

Facebook Hozzászólások