Shang Chi és a Tíz Gyűrű Legendája

A Marvel Moziverzum, köszöni szépen, egész jól van. Lehet, hogy Amerika Kapitány és Vasember – polgári nevükön Chris Evans és Robert Downey Jr. – nélkül kicsit megingott, de a legutóbbi filmjével jelzi, hogy azért maradt még benne spiritusz, csak hozzá egy újabb műfajban kell magát kipróbálnia. Ez ezúttal a távol-keleti harcművész filmek világa, a Marvel legújabb képregényadaptációja pedig távolról sem kelleti magát, egyből fejest ugrik ebbe a zsánerbe.

Pedig hát az emberben jogosan merül fel a kérdés, hogy húsz év képregényfilmdömping után mi újat lehet még mondani, ami megfogja a nagyérdeműt? Különösen, hogy hősünk, Shang Chi (Simu Liu) számos olyan jellemvonással bír, amit láthattunk más Marvel-filmben, különös tekintettel a legelsőre. Akárcsak Tony, úgy Shang is inkább megmaradna felelőtlen kamasznak, aki a mának él, hihetetlen tehetségét pedig elpazarolja. Aztán egyszer csak kénytelen szembenézni a múltjával, nem csak saját maga, de számára fontos emberek érdekében is. Ebben pedig szövetségese lesz egy gyors észjárású nőbarát (Awkwafina), aki helyt áll kevésbé nőbarát közegben is, de harcok terén azért mégis csak jól jön neki hősünk segítsége. A legnagyobb kihívást pedig az jelenti, hogy szembe nézzen apja hagyatékával.

Ez persze lehet nagyon tudatos is, tekintve, hogy a Tony Leung által játszott Wenwu áll a Tíz Gyűrű szervezete élén, akik már az első Vasember filmben is felbukkantak. Wenwu hatalmát tíz misztikus karperecnek köszönheti, amelyek – mint azt az első néhány percben megtudjuk – halhatatlansággal és emberfeletti képességekkel ruházzák fel birtokosukat. Így valójában ő a Marvel Univerzum Mandarinja, noha majdnem annyira eltér eredetijétől, mint Ben Kingsley karaktere.

Nem mintha ez baj lenne, Mandarin nem feltétlen a legsikerültebb Marvel karakterek közé tartozik, Tony Leung viszont az általa játszott karaktert hihetetlen karizmával, összetettséggel, intelligenciával és szerethetőséggel ruházza fel. Olyan ember ő, akiről elhisszük, hogy egyetlen szavára egész seregek áldoznák az életüket. Az egyetlen hibája a filmnek, hogy ad nekünk egy eposzi ellenséget, aki már a kezdetektől a háttérből formálta a világot, majd ezzel a résszel egyáltalán nem kezd semmit. Pedig Leungban ott a lehetőség, hogy ő legyen a Marvel Moziverzum Magnetója, aki megnyerő, uralkodói és joggal tart tőle mindenki.

Ez persze csak univerzumépítés szempontjából lényeges, a film szempontjából szőrözés, már csak azért is, mert a szóban forgó alkotás tökéletesen megáll a saját lábán, és akkor sem lenne kevesebb, ha teljesen önálló lenne, nem pedig egy sorozat része. Mert lehet, hogy egy olyan történetet mesél el, amit számtalanszor láttunk, de azt teszi a legnagyobb lelkesedéssel és szakértelemmel. A képek sokszor festményszépségűek, a harcok kiválóan megkoreografáltak, a történet szépen, gördülékenyen megy előre, a karakterek pedig szerethetők. Egyszerűen jó nézni, jó hallgatni, jó elmerülni benne akkor is, ha utána nem kísér el, nem marad meg annyira, mint más, jól sikerült látványfilmek.

De mégis jó látni régi motorosokat, mint Michelle Yeoh, és olyan újoncokat, mint Meng’er Zhang. Emellett bár én nem kötném ezt olyan szorosan a Marvel Univerzumhoz, Benedict Wong talán a legszerethetőbb az eddig cameózó színész a sorozat fennállása óta. Itt-ott van néhány kötelező Marvel-humor, de ezek sem vészesek vagy hangulatrombolók, csak mintha kicsit a miheztartás véget lennének jelen, hogy tudjuk már, melyik széria filmjét nézzük éppen.

De ez még belefér. Különösen, mert bár havonta jön egy újabb szuperhősalkotás, a jó fantasyknek mintha híján lennénk mostanában. Márpedig a Shang Chi és a Tíz Gyűrű legendája egy kellemes, magabiztos fantasy film, amiből többet is el tudnánk viselni.

A fene hitte volna, hogy ezt mondom a Marvel Moziverzum huszonötödik filmjére.

Pusztai Dániel