Mellékszereplők reflektorfényben: Paper Girls 1-4

Brian K. Vaughan író, Cliff Chiang rajzoló, Matt Wilson színező és Jared K. Fletcher beíró sorozatát öt évadosra tervezték, négy jött eddig ki. Az első Paper Girls TP nagyon tetszett, a másodiknál elvesztettem a fonalat és a reményt, a harmadikat kötelességtudatból vettem meg, a negyediket pedig kíváncsiságból. Most újraolvasva az összes megjelent kötetet, azt kell mondjam, a) látszik a vége, és valószínűleg lesz értelme; b) Cliff Chiang elképesztő jó világot teremtett; c) számomra ez most a legérdekesebb női hősös sorozat. Pedig női hősös sorozatból is fut pár, remélhetőleg az ugyancsak az Image-nél megjelenő, az idei Eisneren díjakba csomagolt Monstress-ről fogok is írni. Előzetes: az nem tetszett nekem annyira.

Mitől jó a Paper Girls? A két 2016-os Eisner-díja (legjobb új sorozat, legjobb rajzoló), és a 2017-es Eisnere (legjobb színezés) alapján egyszerűen mindentől, de én azért nem vagyok ennyire elfogult. A sorozat egyértelműen sikeresen szörfdeszkázza a mostani retró-hullámot: időutazással fűszerezik a nyolcvanas éveket, amolyan lányos Vissza a jövőbe-átiratként. Csak hát persze egyáltalán nem. Nem. És nem is képregényes Stranger Things, bár ahogy a négy főszereplő kiskamasz bmx-szel hordja, illetve hordaná az újságot Clevelandben, az a retró netovábbja. Hála Istennek azonban a lányok nem ősrégi barátok, sőt, nem is ismerték egymást, csak szembe jöttek az utcán. És nem igazán akarnak semmit, csak megpróbálnak gyorsabban biciklizni, mint ahogy egy szuperfegyverzett, jövőből jött harcos lő egy óriási pteradoctylen.

Teljesen kaotikus, esetleges, időutazós kalandok történnek a lányokkal, amelyeket most nem spoilerezek el. A második és a harmadik kötetben valóban alig látszik, hogy mi köti össze ezt a sok eseményt, valamint hogy mi tartja össze Brian K. Vaughan történetének szövetét. Persze mindig összetartja valami, egy morzsával csak-csak közelebb kerülünk a valósághoz, vagy annak valamelyik idősíkjához. De akkor mégis mitől jó?

Mind a négy kötet/évad más-más világba viszi a lányokat, akik, ahogy már írtam, csak sodródnak. És ez igazán fontos, sőt ez tetszik nekem a legjobban az egész sorozatban: hogy nem a nagy háború főszereplőiről, hadvezérekről, kémekről és titkok tudóiról olvasunk, még csak nem is üldözöttekről, mint Vaughan Sagájában, hanem szemlélőkről, véletlenül a konfliktus szélére kerültekről. Ennek a négy lánynak aztán garantáltan fogalma sincs arról, miért tört ki egy intertemporális háború a dögunalmas Clevelandben (tanúsíthatom, egész Ohio dögunalmas). Persze még az ötödik kötetben kiderülhet, hogy minden háborús lépés róluk szólt, hogy nélkülük nem lehet se háborúzni, se békét kötni, satöbbi. Azonban jelenleg, még a negyedik kötetben is az érződik, hogy a négy lány egy sokkal nagyobb, időn és téren átívelő gigakonfliktus tanúi, és nem mozgatói. Ebbe a konfliktusba senki nem akarja beavatni őket, ami miatt, aogy már írtam, főleg a második kötetben az olvasó se érti, hogy mi van. A lányok cselekedeteinek elég kevés hatása van a sci-fis vonalat meghatározó események menetére: mintha a jövőből jött volna két érdekcsoport, akik utálják egymást, és egyik se túl szimpi. Az egyik csoport azért mégis segít egy kicsit, de nekik meg a nyelvüket nem lehet érteni, és ezért nehéz bennük megbízni. Akinek meg kábé érteni a nyelvét, azok elég agresszíven irtanak mindenkit, ami nem túl optimista jövőképét vázolja fel az angol nyelvnek.

A kötetenként más idősíkba kerülő lányok alulról nézik, ahogy két érdekcsoport pusztítja egymást szuperjó fegyverekkel és robotokkal. Igazából mióta általános iskolás korom óta megszületett bennem a vágy, hogy írjak egy regényt (nem írtam), ilyet szerettem volna írni: amiben a nagyon fontos dolgok a háttérben vannak, és nem lehet őket érteni. (Sokan írtak ilyet, azóta már tudom.) A negyedik gyűjteményes kötetig/évadig alig árul el Vaughan valamit ezekről a nagyon fontos dolgokról, ami bizony próbára teszi az olvasó kitartását. Ez, úgy gondolom, egy írói hiba. Ha az ember évekre elhúzódó, füzetekben megjelenő sorozatot ír, bizony időnként kell adni infót az olvasóknak arról, hogy miért van súlya annak, ami történik. Ha nem tetszett volna ennyire a képi világ, bizony én, a szürke közemberek értetlenségének nagy rajongója sem vettem volna meg a köteteket, A negyedik kötetben aztán kiderül, [SPOILER] hogy még a fő, időutazós high-tech konfliktus is tök pitiáner: két generáció harcol egymás ellen. Kamaszok vs felnőttek. Csak van hozzá lézer és dínó és idősíkok és éntöbbszörözés.

Igen, az éntöbbszörözés az egyik legjobb motívum: ahogy írtam, évadonként kicsit más a fókusz, de a második és a negyedik évad akörül forog, hogy az újságkihordó lányok találkoznak jövőbeli, felnőtt énjükkel, akik unalmas kompromisszumokkal beépültek a társadalomba. Vagy ellenkezőleg, a legfantáziátlanabb módokon még mindig lázadnak hétköznapiságuk ellen.

Ajánlom a sorozatot azoknak, akik szeretik Vaughant, a sci-fiket, a kuszaságot, és a retrót.
Szép Eszter

 

Facebook Hozzászólások