Michael J. Sullivan: A Koronatorony

Köztudott, hogy az előzményekkel könnyen megégethetjük magunkat, mégpedig sokszor azért, mert az alkotók meg akarják válaszolni azokat a kérdéseket, amik igazából senkit sem érdekeltek különösebben, vagy azért, mert nem tudják megállni, hogy ne csavarjanak egy jó nagyot az adott koncepción. Olyan is előfordul, hogy meglehetősen ügyetlenül próbálnak megfelelni a rajongóknak, és akkor utalnak tréfásan valamire, ami még nem történt meg, amikor annak semmi keresnivalója az adott történetben.

Michael J. Sullivan ezen csapdák mindegyikét elkerüli, mégpedig azért, mert őt lehető legőszintébben foglalkoztatja az, hogy két csirkefogó bajnoka miképpen találkozott. A Koronatorony nem meséli el egy felemelkedő Birodalom első napjait vagy egy Sötét Úr első tétova lépéseit a túlvilágról, csak és kizárólag a Riyria-ciklus három karakterére koncentrál: Hadrianre, Royce-ra és Gwenre.

Sullivan továbbra is exponenciálisan fejlődik. Furcsa, hogy a fiatalabb, tapasztalatlanabb, kiforratlanabb hősein keresztül látjuk azt, hogy ő mennyivel kiforrottabb lett. Már nemhogy nincsenek kizökkentő jópofizások, de a Riyria-nevet, ami később a páros nevévé válik, és olyan elegánsan lövi el, hogy arra bárki példájára járhatna, aki előzmény írására adja a fejét.

Pedig az elején még egy kicsit azért tartottam, hogy Gwen szálával a Nincs bocsánatból merít sokat – ugye vesszőparipám, hogy Sullivanre mennyire hatottak a westernek, és hogy minimális módosítgatásokkal a hagyományosabb fantasyvilágát mennyire könnyű vadnyugattá alakítani –, de Sullivan itt is ügyesen és elegánsan szembemegy az elvárásokkal, anélkül, hogy vállon veregetné magát.

A történetet igazából néhány szóban össze lehet foglalni: Hadrian és Royce ellopnak egy könyvet a Koronatoronyból anélkül, hogy koronatanúkat hagynának maguk után, Gwen pedig a többi örömlánnyal otthagyja durva munkaadóját, és saját bordélyt nyit. De – bár csavar azért akad – nem is a cselekményen van a hangsúly, hanem a karaktereken, akik valójában mindig is a történetek szívét jelentették.

Sullivan tehát nem váltja meg a világot, és nem vár minket akkora csavarral, ami alapjaiban felülírja korábbi műveit. Egyszerűen megmutatja, miben jó ő, és hogy mennyivel jobb ebben, mint amikor legutoljára találkoztunk vele. Nem azért tér vissza a hőseihez, hogy egy befejezett történetre akaszkodjon, hanem hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőlük immár több millió leütéssel a háta mögött. És valahol éppen ezt teszi A Koronatornyot azon kevés előzményregények közé, amik tökéletesen élvezhetők önmagukban.

Facebook Hozzászólások