Marvel filmek: Penge

1997-ben úgy tűnt, hogy a brutálisan bárgyú Batman és Robin nem csak a címszereplő karakter, de egy egész zsáner hitelességét aláásta, egyszer és mindörökre. Visszatekintve azonban sokan az új képregényreneszánsz elindítójának – vagy legalábbis előfutárának – az egy évvel később mozikba kerülő Pengét tartják.

Amire azonban teljesen igaz az, amit a felvezető cikksorozatom második felében szereplő adaptációkról írtam – a nagy közönség számára Penge ismeretlen karakter volt, akiről az egyszeri ember meg nem mondta volna, hogy egy szuperhősös képregény alapján készült. A kész alkotásnak sokkal több köze volt a horror és harcművész filmekhez, így nem fenyegette különösebben az a veszély, hogy Pengét az egy évvel korábbi giccsparódiával hozzák majd kapcsolatba.

Pengét egyébként pont a horrorelemekhez és vámpírokhoz való kötődése teszi a szuperhősök világában marginálissá – a karaktert Marv Wolfman és Gene Colan találta ki, és 1973-ban kapott először egy kisebb szerepet a Tomb of Dracula képregényben. Penge azonban sokáig annyira a periférián volt, hogy csak 1994-ben jelent meg egy saját tíz részes mini sorozata, addig olyan, nála sokkal híresebb képregényhősök sorozatában szerepelt, mint amilyen Szellemlovas volt.

A készítők tehát szabad kezet kaptak, nem fenyegette a veszély, hogy egy népes rajongó tábor szedi szét ízekre őket. Penge a rajongók körében sokkal inkább összefonódott Wesley Snipes-szal, mint a korábbi képregény-karakterrel, Deacon Frost pedig így lett XIX. századból származó öreg német vámpírból feltörekvő fiatal juppivá Stephen Dorff megformálásában.

Hősünk vámpírvadász, akinek anyját még születése előtt marták meg, ennek köszönhetően a halhatatlanságot leszámítva rendelkezik a vérszívók minden erejével és képességével, a vérszomjat kivéve az összes hátrányuk nélkül. A vámpírok éppen ezért csak „fényben járóként” rettegik – akiket Penge nem kevés tapasztalattal és megszállottsággal irt.

Van egy érdekes ellentmondás a filmben, ami az identitást illeti. Egyrészt nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Penge azon kevés fekete hősök egyike, aki egy képregényadaptáció főszereplője. Mentora egy fehér veterán, szövetségese pedig Karen, egy fekete hematológus. Ellenfeleik között pedig szép számban találkozhatunk fehérekkel, feketékkel, ázsiaiakkal egyaránt. Még a főellenséget, Frostot is előítéletek motiválják – mivel nem tisztavérű, ezért nem foglalhat el helyet a befolyásos vámpírok között. Frost a maga módján csodálja Pengét, fel is ajánlja neki, hogy csatlakozzon hozzájuk, amit hősünk persze elutasít. A faji identitást a készítők tehát árnyaltan kezelik.

Penge személyiségét mégis a vámpírok iránt érzett olthatatlan, kíméletlen gyűlölet definiálja. Számára a vámpírok gyilkosok, élősködők, elnyomók az utolsó személyig, kivétel nélkül, és saját bevallása szerint az emberiségét ő abban méri, minél többet irt ki közülük. Ezt a küldetést minden más elé helyezi. Már a film elején lehetősége lenne, hogy végezzen Frost jobbjával, azonban addig szórakozik vele, míg megjön a rendőrség, és így a vámpírnak lehetősége lesz megfertőzni másokat.

A vámpírvadászok a megmart áldozatok iránt sem viseltetnek túl sok emberséggel – ugyan van egy módszerük, hogy a frissen megfertőzöttet kikúrálják, ennek a hatékonysága meglehetősen kétséges, és nem is szívesen pazarolják másokra. Karen az első, aki el kezd gondolkodni azon, hogyan kúrálják ki a megfertőzött embereket. Ezt leszámítva a vámpírokat nem áldozatokként, hanem szörnyekként kezeli a film, akik szabad akaratukból, élvezetből gyilkolnak. Karen ellenszere is Penge kigyógyításában merül ki, aki szerint a jó vámpír inkább a halott vámpír, nem pedig a meggyógyított.

Ugyanilyen, bár nem ekkora volumenű ellentmondás az, hogy a kórt többnyire tudományosan, egy vírussal magyarázzák, a képbe mégis behoznak egy misztikus elemet a vámpíristen személyében. A lóláb egyébként még éppen azért nem lóg ki, mert az alkotók egyáltalán nem zavartatják magukat emiatt, és nem kezdik el magyarázni.

Emlékszem, sokan a Pengét a megkoreografált harcok és az effektek miatt dicsérték. A harcok továbbra is megállják a helyüket – Penge és Frost végső összecsapását, a metrójelenetet is erőteljesnek érzem –, az effektek felett azonban eljárt az idő, és bevallom, a véralvadásgátlót, mint legfőbb vámpírgyilkost régen sem szerettem. Ötletes viszont a vámpíroknál a kasztrálással egyenértékű foghúzás.

A Pengét azoknak ajánlom hát, akik szeretik a vámpírokat, a jól megkoreografált harcokat, és nem riasztják el az ellenszenves hősök.