Marvel filmek: Penge: Szentháromság

Ez a film gyalázatos. Ezen nincs mit kertelni, nincs mit szépíteni. Szeretem kiemelni, mitől működik egy film, szeretem kiemelni a pozitívumokat, de itt nincs olyan. Illetve bocsánat, egy mégis akad: amikor Penge megkérdezi Drakulától, hogy miért nem ég el a napon, ő a fejéhez vágja, olvassa el Stoker regényét.

Ezt leszámítva nem marad semmi. Nem mondom, hogy a korábbi filmek voltak a nyugati kultúra csúcsai, de Del Toro filmjének volt stílusa, volt bája, Norrington meg legalább lelkesedésében osztozott mexikói kollégájával. Itt pont ezek hiányoznak, de nagyon. Mert fejéhez vághatnám én a készítőknek, hogy minden egyes percben eldurrogtatnak egy ordas nagy klisét, de akadnak rossz filmek, amelyek ezt teszik, és mégis, még azoknál is érezni azt, hogy igen, a készítők őszintén hitték, hogy ebből valami jó kerekedik ki. Azokban van valami szeretetreméltó dilettantizmus.

A Penge 3 nem ez a film. A Penge 3 azokra a ködös hétfői munkanapokra emlékeztet, amikor mihamarabb le akarjuk tudni a műszakot, szív és lélek nélkül. Mikor üres tekintettel, méla undorral állunk a pult mögött vagy futószalag előtt, és összeszorított fogakkal arra a kevés pénzre gondolunk, ami leesik nekünk. A Penge 3 alkotói ugyanilyen munkát adnak ki a kezük közül, csak hát ők mégis jóval többet keresnek az átlagembereknél.

Mert mondhatnám én, hogy van valami abban a kiindulópontban, hogy hősünket tevékenysége miatt körözi az FBI, mert hát Penge tényleg szociopata hajlamokat mutat, és az se baj, ha maga az ötlet nem eredeti, hiszen minden a megvalósításon múlik. A megvalósítás pedig katasztrofális. Lenne abban feszültség, hogy az FBI és a hősünket pellengérre állító szakértők őrült gyilkosnak hiszik Pengét, csak hát ezt alapból tökön szúrja az, mikor kiderül, ők bizony a vámpírokat szolgálják. Pedig nem jönne ide rosszul egy Javiert felügyelő, aki hiszi, hogy ő jót cselekszik.

Penge azonban Javiert helyett kap egy rakás szárnysegédet a nyakába, akik szórakozásból vámpírokat ölnek. A kívülálló orvosnőt még be kellett avatni, a vérszívó elitosztag pedig legalább annyira ki akarta tekerni a Fényjáró nyakát, mint a közös ellenségét. Hősünknek azonban könnyebb dolga van, mint eddig bármikor.

Akkor is, ha az Éjcserkészek leginkább azokra a karakterekre emlékeztetnek, amiket amatőr szerepjátékosok hoznak létre első World of Darkness partijuk előtt, hogy aztán azonnal kidobják a kukába, és valami tűrhetőbbel hozakodjanak elő. Vegyük például Jessica Biel vámpírvadászát. Az egy dolog, hogy kidolgozott motivációk helyett megtették Whistler törvénytelen gyermekének, mert az jóval olcsóbb és amúgy is ezt dobta ki a random karaktergenerátor. Viszont hogy irtás közben zenét hallgat az iPodjáról, az gyakorlati és morális szinten is szánalmas. Elvégre harcban nem lenne szüksége a hallására? Nincsenek erkölcsi tétjei a mészárlásnak, csak jó mulatság, férfi koedukált munka lenne?

És akkor még Hannibal Kingről egy szót sem szóltam. Talán így lenne helyes, de egyszerűen nem tudok elmenni mellette. Ez a karakter emelte Ryan Reynoldsot a köztudatba, és jó érzés lenne egyszer dicsérni őt. Nem lehet. Hannibal ontja magából a fáradtabbnál fáradtabb poénokat, és teszi ezt egy pornót szinkronizáló színész minden fásultságával („Igen. Igen. Most. Jó.”). Egyszerűen nincs őszinte megnyilvánulása a figurának.

A gonoszokra pedig nincs bocsánat. Parker Posey femme fatale-ja akaratlan paródiának is kínos a sleppjével együtt, Drakulában pedig tényleg nincs semmi a vámpírikon karizmájából. Legalább képes alakot váltani, így hol pankrátorként láthatjuk, hol a Ragadozó és Gary Oldman páncéljának szerelemgyermekeként.

Ebben a filmben minden rossz, a harci jelenetektől kezdve a történeten át a stáblistáig. Kár is végigmenni rajta, mert napestig itt ülnénk, miközben az ismertető ugyanúgy szívná ki a lelket az olvasóból, mint a szóban forgó alkotás.

Ami mellett mégsem tudok elmenni, az a közönség iránt érzett méla megvetés. Nagyon vicces például, amikor Del Toro Kaszásainak designját egy pincsin látjuk, de ez semmi a Drakula-vibrátorokhoz képest. Értem én a társadalomkritikát, a popkultúra kiüresedését, de ez semmit sem ér, ha Drake hússzor nagyobb pofon Vlad emlékképének, mit egy szexuális segédeszköz. Azonban talán semmi nem foglalja össze olyan jól a filmet íróként és rendezőként is jegyző David S. Goyer hozzáállását, amikor Hannibal King úgy hűti le a lelkes fegyvergyárosukat, hogy volt-e valaha nővel, amire szegény fickó jól megalázza magát, nekünk meg nevetnünk kéne.

Érted, itt van ez a fazon, nélküle vámpírvadászaink senkik lennének, ahogy az alkotók is senkik lennének nélkülünk, közönség nélkül. A fegyvergyártót a lelkesedés tartja ott, mégis, érezze szarul magát. Mert hát mégsem Vlad emlékképe számít, hanem az, hogy blazírt arccal, feszes farpofával műmájerkedjünk, amivel Goyer lelkesen ellentmond magának.

Ennek a filmnek pedig egy tévésorozatot kellett volna útjára indítania. Rejtély, miért nem sikerült.