Kingsman: Az aranykör

Nem lehet mondani, hogy nincs szíve, humora, lendülete, hogy nincsenek benne ötletek, mégsem üt akkorát, mint az első film. Ezt persze lehet azzal magyarázni, hogy már elmúlt az újdonság varázsa, de a Kingsman: Az aranykörben ott a potenciál, hogy egy ugyanolyan friss és erőteljes alkotást kapjunk, mint amilyen elődje volt. A gond azzal van, hogy a rengeteg szál nincs szépen felfűzve egy koncepció mentén, inkább csak úgy elvannak egymás mellett.

Így például az egy szem Whiskey (Pedro Pascal) kivételével nem különösebben jut sok szerep az előzetesekben és marketinganyagokban agyonreklámozott Statesmannek, a történet tökéletesen működne akkor is, ha őket kiírnánk. Sőt, talán jobban is működne, mert több idő jutna a többiekre, a halálból visszatérő Harry (Colin Firth) amnéziájára, Merlin (Mark Strong) és Töki (Taron Egerton) párosára, illetve utóbbi bimbózó kapcsolatára Tilde hercegnővel (Hanna Alström). Pedig a Statesman ötlete a szeszes italokról elnevezett ügynökökről telitalálat, és minden szépen elő van készítve egy kulturális szembenálláshoz a két szervezet tagjai között, ami egymagában simán elvinné a hátán az egész filmet. Azonban egy fricskát leszámítva a készítők nem ütik le ezt a labdát. Kár, pedig ígéretes volt, hogy két különböző úriemberkép fog össze, hogy megmentsék a világot a gonosztól.

Sajnos azonban Poppy (Julianne Moore) sem olyan erőteljes ellenfél, mint Samuel L. Jackson Richmond Valentine-ja. Az első filmben egy versenyfutás zajlott a jók és rosszak között, így Töki kiképzésével párhuzamosan láttuk, mint érnek be Valentine tervei. Poppy-nak azonban a film első harmada után nem sok dolga marad, és bár motivációja egyedi és érthető, a terve valójában teljesen szembemegy a saját érdekeivel. Jobb keze, a gépkarú kiborggá avanzsált Charlie (Edward Holcroft) ugyan már csak a Tökivel folytatott rivalizálása miatt is érdekes, Sofia Boutella Gazellájával azonban nem veheti fel a versenyt.

Pedig hibái ellenére a Kingsman: Az aranykör tele van szerethető, jópofa elemekkel. Így a fentiekkel ellentétben Merlin, Harry, Tilde vagy Töki karaktere teljesen helyén van, sőt, ez utóbbi kapcsolata az összes létező szereplővel eltalált – persze, legyen is, ha már ő a főhős. A kütyük ötletesek, a humor továbbra is őszintén prosztó, Sir Elton John vendégszerepe pedig minden harsánysága ellenére – vagy talán éppen azért – működik.

A rendező Matthew Vaughnnak eddig minden művével sikerült meglepnie a közönséget. Ez most elmaradt, de ettől függetlenül az új filmje is vállalható, még ha nem is éri el a korábbi alkotások szintjét. Legyen ez rendezői pályafutásának legrosszabb filmje, és akkor nem lesz gond.

Facebook Hozzászólások