Reign of the Supermen – Az igazi „Superman visszatér”

Végre. A DC 1993-as, nagyszabású sztorija, a három felvonásos Superman halála két félresiklott kísérlet után bizonyít a Reign of the Supermennel, az összesen több mint 900 oldalas saga lezárásával (ismert The Return of Superman címen is). Pedig ha jól meggondoljuk, ennek kellene a háromból a legkevésbé működnie. Az Acélember halála magától értetődően elképesztően grandiózus téma, rengeteg potenciállal (amelyek közül szinte egyet sem sikerült kihasználni), a tragédiát követő gyász és űrbetöltés szintén nagy lehetőség, és elvileg könnyű érzelmi hatásokkal kecsegtet, míg a halálból való visszatérés mindig is a DC (és a Marvel) képregények egyik csúnyán kiszámítható és olcsó fogása lesz. Mégis, messze ebben van a legtöbb spiritusz, tekintve, hogy az írók végre elkezdték használni az agyukat és fantáziájukat is, és nem restelltek új karaktereket behozni a történetbe, akiket ráadásul sikerült igazi élettel megtölteniük. Egy kudarc és egy félsiker után ez nem várt eredmény.

A legfőbb védelmezője nélkül maradt Metropolisban négy új igazságosztó tűnik fel, akik az elesett hőshöz hasonlóan néznek ki, úgy öltöznek, vagy éppen úgy viselkednek, és utódjának, esetleg magának az újjászületett Supermannek vallják magukat. John Henry Irons egy páncélöltözetben készül rendet rakni az utcákon, felvéve az Acélember nevet; az elhunyt hős felelőtlen, vad, tinédzser klónja a Superman nevet használva válik híressé egy tévétársaság segítségével; emellett az igazi Acélemberként pózol még egy bűnt halállal megtorló, rejtélyes és sötét imposztor, illetve egy kryptoni technológiával felturbózott, félig kiborg lény is. Egyiküknek azonban gonosz szándékai vannak, és amikor a valódi Superman, jócskán legyengülve visszatér, össze kell fognia a maradék hárommal, hogy közös erővel győzzék le az új (?) ellenséget.

A történet a négy új Superman-jelölt körül forog, és szerencsére az íróknak van annyi eszük, hogy egyiküket se próbálják úgy eladni az olvasónak, mint az igazit. Viszont bőven keltenek bizonytalanságot a szereplőkben, főleg Loisban, aki mindegyikükkel találkozik – de a mellékszereplők is esszenciális jellemvonásaiknak megfelelően viszonyulnak a helyzethez. Guy Gardner természetesen a laza morálú, és a „kiscserkész” Supermanre talán legkevésbé emlékeztető imposztort fogadja el, Lex Luthor pedig mi másra is készülne, mint hogy az egyik új hőst a saját hatalma alá vonja, és kénye-kedvének megfelelően manipulálja. Egyébként úgy nagy általánosságban is elmondható, hogy az írók kiválóan ábrázolják a világ reakcióját a négy Acélember felbukkanására, mind a médián, mind a kormányon, mind az egyszerű emberek véleményén keresztül. Vagyis elérik a céljukat, és megmutatják az olvasónak, hogy is nézne ki a világ Superman nélkül, akinek helyét persze mindenki bebetonozottnak hitte a DC univerzumban (és nem is tévedtek, de itt az ideiglenes halála végre pompásan működik).

A Reign of the Supermen végre sikert ér el azon a téren is, amelyen elődei elbuktak: igazi, nagyszabású történet, több szálon futó cselekménnyel, izgalmas rejtélyekkel, mély érzelmekkel, óriási gonoszokkal, döbbenetes pusztítással és hatalmas (de nem értelmetlen) csatákkal. Az igazi Superman visszatérése is jól előkészített, Loisszal való találkozása fantasztikus („Lois it’s me, just look at me.”), és szerencsére nem válik kínos ömlengéssé – Coast City elpusztítása pedig, ami végül felfedi a gonoszok tervét, és elvezet a végső összecsapáshoz, egy új, igazán epikus szintre emeli a sztorit, amiből (főleg a meglepően vicces Superboynak hála) nem hiányzik a humor sem. És itt van még a grandiózus finálé ami ugyan igencsak elnyújtott, ám köszönhetően főleg a sok résztvevőnek, és a jól átgondolt szerepeknek, amiket betöltenek, egy pillanatra sem válik unalmassá: a főhős egykori ellensége, az Eradicator, Supergirl, és még a városa romjaira hazaérkező Zöld Lámpás is megkapja a maga nagy pillanatát a két régi gonosztevő, Mongul és Hank Henshaw elleni lendületes és ötletes harcban. Ja, és a legyengült Superman lőfegyverekkel írtja az ellent – hol máshol találkozhatunk ilyennel? Öröm nézni.

A rajzok a már megszokott, változó színvonalon mozognak, többek között Jon Bogdanove elnagyolt firkálmányaival, Dan Jurgens és Brett Breeding kellemes realisztikusságával és Tom Grummett erőteljes vonásaival, de öröm látni a Zöld Lámpást rajzoló M. D. Bright roppant dinamikus csatajelenetét is.

A Reign of the Supermen olyannyira jó, hogy majdnem megéri elolvasni miatta a három felvonásos saga első két állomását is. Annál is inkább, mert élvezetéhez szükséges azok ismerete, bár tekintve, hogy a Superman halála egyetlen gigászi küzdelem, azt hiszem, annak megértéséhez felesleges átkínlódni mind a 170 oldalt, a Funeral for a Friend pedig már nem jár olyan szenvedéssel, hogy ne lehessen elviselni a remek záróaktus érdekében.

Olórin, 2008. április 17.

8/10
Megjelenés: 1993
Történet: Dan Jurgens, Jerry Ordway, Louise Simonson, Roger Stern, Karl Kesel, William Messner-Loebs
Rajz: Jon Bogdanove, Jackson Guice, Dan Jurgens, Tom Grummett, M. D. Bright