Infinite Crisis

Égszakadás, földindulás, világpusztulás. Megint. 20 évvel a DC Univerzumot rebootoló Crisis on Infinite Earths (és 11 évvel a hasonló, de kevésbé jelentős Zero Hour) után a kiadó ismét szükségét érezte a kontinuitás alapos felrázásának. Egyes szereplők feleslegessé váltak, másokat meg kellett változtatni, megint másokat vissza kellett hozni a halálból, és mindennek levezénylése Geoff Johns feladata volt, aki akkoriban már javában dolgozott a DC elvarratlan, vagy nem megfelelően elvarrt szálain (ld. Green Lantern: Rebirth) – és nála alkalmasabb írót nem is találhattak volna a feladatra. Johns a hősök és csapatok roppant történetének beható ismerőjeként vette kezeibe az egész Univerzumot, és úgy megrázta, hogy szemünk-szánk elállt tőle. A több minisorozattal, one-shottal és egyéb sztorival felvezetett képregény-monstrum az egyik legnagyobb, legepikusabb, legösszetettebb sztori, ami a mainstream comic-világ berkeiből valaha kikerült, és a Marvel is úgy megirigyelte, hogy fél évvel később útjára indította saját, Civil War című szörnyetegét.

Rann és Thanagar háborúban áll, egy rakás szupergonosz szövetséget kötött egy titokzatos alak irányítása alatt, a Spectre ámokfutása kiszámíthatatlanná tette a mágiát, a JLA figyelőtornya elpusztult, Csodanőt a fél világ gyűlöli, miután látták, ahogy kitekeri egy védtelen ember nyakát, Batman pedig az Identity Crisis eredményeképp saját társaiban sem bízik – semmi sincs rendben a világgal, és a helyzet csak romlik. A Crisis on Infinite Earths elpusztult világainak túlélői, Kal-L, Alexander Luthor és Superboy-Prime paradicsom dimenziójukból cselekvésre szánják el magukat, és elhatározzák, hogy visszahozzák a hősök szebb, erkölcsösebb és megingathatatlanabb világát, amelyben a köpenyes igazságosztók soha, semmilyen körülmények közt nem alkusznak meg. Méghozzá bármi áron, így a jó szándékot hatalmas pusztítás és hullahegyek kísérik a pokolba vezető úton.

Az Infinite Crisis egy minden szempontból gigászi történet, oly összetett és epikus, hogy egyben olvasva elsőre szinte felfoghatatlan. Nagyjából minden harmadik oldalon szembetaláljuk magunkat valami hatalmas eseménnyel, világok születnek és pusztulnak el, hősök és gonoszok hullanak a tűzvonalban, óriási csaták követik egymást, amiket iszonyatos sebességgel és erővel vívnak, és közben az egészet belengi egy súlyosan végzetszerű hangulat. Johns elvitathatatlan érdeme, hogy magabiztosan vonultat fel tucatnyi történetszálat, és rengeteg szereplőt, és – holott ez csaknem lehetetlen feladatnak tűnik – képes azokat egyetlen, egységes egésszé formálni, amelyből csak nagyritkán lóg ki egy-egy közjátékszerűnek, és olykor feleslegesnek tűnő oldal (mint pl. a Gotham Centralban meggyilkolt Crispus Allan első felbukkanása Spectreként), ami inkább a hosszú lefolyású következmények, mintsem a tényleges cselekmény szolgálatában áll. És ez az apróság nagyjából minden, amit írói szempontból fel lehet róni az Infinite Crisisnak.

A nagyszabású, univerzumrengető események hátterében egy olyan történet csúcspontra jutása áll, ami még a nem sokkal korábbi Identity Crisisszal kezdődött (és amit Johns kiváló érzékkel boncolgatott a crossovert közvetlenül megelőzött JLA-sztoriban, a Crisis of Conscience-ben is). A hősök egymás iránti bizalmatlansága, ténykedéseikkel kapcsolatos kétségeik, megkérdőjelezhető morális döntéseik egy olyan világot eredményeztek, ami hirtelen sokkal kiismerhetetlenebb, kiszámíthatatlanabb és sötétebb lett, a köpenyes héroszok benne betöltött helye pedig komplikáltabbá vált. Az írók a helyzetet addig fokozták, míg végül nyilvánvalóvá tették, hogy ennek a világnak mennie kell. Alexander Luthor és társai más-más, jól átgondolt és megalapozott motivációkkal vágnak neki az agresszív (és arrogáns) univerzális mentőakciónak, és mivel a hősök csak reagálnak az eseményekre, és csak azokon keresztül kapunk róluk némi karakterrajzot, bizonyos szempontból a előbbiek tekinthetők a mini főszereplőinek.

Ezek a „gonoszok” tragikus figurák, akik elborzadva figyelik a multiverzum pusztulása után megmaradt egyetlen univerzum korrumpálódását, és természetes, hogy előbb-utóbb eszükbe jut, hogy sokkal helyénvalóbb lett volna, ha az ő tisztább, erkölcsösebb világuk marad meg. Luthornak, akinek apja a világ egyetlen szuperhőse volt, különösen fontossá, sőt, rögeszméjévé válik a tökéletes Föld megteremtése. Superboy-Prime számára komoly frusztrációt jelent, hogy csak pár napig tudta kamatoztatni képességeit, mielőtt a Crisis on Infinite Earth eseményeiben eltörlődött univerzuma, és tétlenségre kárhoztatott a paradicsomi dimenzióban. Logikus és érthető, hogy ifjú, ártatlan hősként hamis morális felsőbbrendűségével fekete-fehérben látja a világot, és cselekvésre szánja el magát – ahogy az is, ahogy ez a morális fölény fokozatosan de gyorsan eltűnik, és ahogy még a földi hősök és a galaktikus Zöld Lámpások vérében fürödve is talál mentséget, igazolást tetteire. Johnsnak itt rövid idő alatt kell gonoszt faragnia egy karakterből, aki 20 éve tűnt fel utoljára a DC lapjain, mint nemes szuperhős – és meglepően ügyes munkát végez. A legegyszerűbbek persze – egy Supermanhez méltón – Kal-L motivációi: Lois haldoklik, és egyszerűen az életét próbálja menteni, a hősök és a világ kedvezőtlen irányú változása nála csak mellékes. Szépen kidolgozott háttere ez a grandiózus eseményeknek, amik részben pont ettől a tragikus felhangtól működnek olyan nagyszerűen.

Az akciók lélegzetelállítóak. A Flash-ek rohama, a két Superman csatája Superboy ellen, Kal-L és Clark összecsapása bámulatosan intenzív, és ötletes, a hősök és gonoszok végső, metropolisi csatája, bár rövid, annál emlékezetesebb. Johns semmilyen téren nem fogja vissza magát, minden számban találunk két-három pillanatot, amik jó ideig emlékezetesek maradnak majd – és persze hullanak a karakterek, mint a legyek, nyilván inkább a mellékszereplők, de a fontosabb figurákkal sem bánnak kesztyűs kézzel. Az olvasó természetesen tudja, hogy van 5-6 hős, aki semmiképpen nem hagyhatja ott a fogát, de a többiekre hamar szabad prédákként kezd tekinteni. Ez a szuperhős-képregények terén ritka kiszámíthatatlanság pedig a crossover egyik legfontosabb erényévé válik.

A rajzolói munkálatok oroszlánrészét Phil Jimenez végezte, de kisegítette őt Jerry Ordway, Ivan Reis és a Crisis on Infinite Earth legendás illusztrátora, George Pérez is. Ettől függetlenül az Infinite Crisis epikus látványvilága többnyire meglepően egységes, nincsenek olyan oldalak, amik feltűnően kilógnának a képből. Jimenez és társai láthatóan a részletgazdagságot tűzték ki elsődleges céljukká, még az egészen kicsi panelek hátterei is gondosan, aprólékosan vannak megrajzolva – márpedig egészen kicsi panelekből akad bőven. A képkockák méretei rendkívül dinamikusan változnak, van, hogy tucatnyi szorul egy oldalra, van, hogy egyetlen darab kitölt kettőt is, és ezek sokszor minden átmenet nélkül követik egymást. Az olvasó figyelmének így még esélye sincs az elkalandozásra, a rajzolók magabiztosan vezetik tekintetét akár szélsőséges megoldásokkal is, és különösen az akciójeleneteknél brillíroznak – de a parádés panelkezelés egyik legjobb példája mégis Superboy halála.

Az Infinite Crisis alapmű a grandiózus szuperhős-képregények kedvelőinek. Egyetlen komoly negatívuma az lehet, hogy sok crossoverrel ellentétben meglehetősen nehezen élvezhető és érthető a korántsem csekély számú felvezető sztorik nélkül – de ez alighanem kikerülhetetlen egy olyan mű esetében, aminek sok társával ellentétben nem csak az olvasók szórakoztatása (nameg a kiadó bankszámlájának duzzasztása) a célja, hanem egész univerzumának gatyába rázása is. Úgyhogy tessék csak szépen nekiesni az előzményeknek (amik szerencsére szintén jól sikerültek), aztán jöhet az Infinite Crisis – egy olyan élmény, amit minden rajongónak át kell élnie.


Megjelenés: 2005 (DC Comics, hét rész)
Történet: Geoff Johns
Rajz: Phil Jimenez, Jerry Ordway, Ivan Reis, George Pérez

Olórin, 2009. február 27.

Facebook Hozzászólások