Élet A hobbiton túl

Hobbit váratlan utazás

Amikor 2012 decemberében mozikba került A hobbit első része, minden korábbi pesszimizmusom és cinizmusom ellenére kifejezetten élveztem. Pedig már akkor tartottam tőle, hogy a vékony alapanyag hogy lesz elég három közel háromórás filmre, ennek ellenére elvarázsolt Martin Freeman babós bája, a regény első néhány sorának szó szerinti idézése, és, legfőképpen, Középfölde világa. Egy másik, felfedezésre váró világ, ami beszippantott, akárcsak Zsákos Bilbót.

Igen, én megbocsátóbb voltam Radagasttal szemben, de már csak azért is, mert aki megmenti egy sündisznó életét, az a szememben nem lehet rossz ember. És igen, én pont ebből a világépítésből tudtam volna többet elviselni a második részben – kicsit több Beornt és Bakacsinerdőt, kicsit kevesebb tóvárosi intrikázást (megjegyzés: a bővített változatban persze mindből több van). Néhány nap óta pedig vetítik az utolsó részt, hogy a stáblista alatt Billy Boyd, alias Pippin búcsúzzon el tőlünk. És most, hogyan tovább?

Hobbit

Mert lehet kárhoztatni Jacksont abbéli döntése miatt, hogy három részre szedte szét A hobbitot – bevallom, én két filmet mindenképpen indokoltnak éreztem volna -, ám mégis megtehette, mégpedig azért, mert bizony az utóbbi időben nem bővelkedünk fantasyben. A három filmnek nem volt konkurenciája. És valljuk be, közülünk sokan pont ezért elnézőbbek az új trilógiával, mert hát hogy máshogy pótolhatnánk fantasy iránti igényünket?

A közelmúltban született egy cikk, hogy azért állunk ilyen csehül fantasy filmek terén, mert a helyüket a szuperhősök vették át. Elsőre logikusnak tűnik, elvégre a fantasyben sokszor – de korántsem mindig – eposzi hősök vívják eposzi csatájukat eposzi gonoszokkal. Kivételek persze akadnak, idetartozik Frodó és bácsikája is, de lássuk be, Conan körülbelül úgy magasodik az átlagember felé, ahogy Tony Stark. Ugyanakkor – és ezt mintha az említett cikk szerzője is érezné, bár nem tér ki rá – a szuperhős-filmek mégsem pótolják a fantasyk már említett erényét, nevezetesen a világalkotást.

Iron Man

Ó, igen, kétségtelen, hogy az emberfelettiek világa nem azonos a miénkkel, és akadnak fantasztikus elemekkel tarkított részei, így például a Thor filmek Asgardja. Nagy általánosságban mégis a miénkhez roppant hasonló közegben játszódnak, ahol többnyire pikk-pakk otthonosan érezhetjük magunkat. Márpedig a fantasy művek egyik legnagyobb vonzereje nem feltétlen a gyermeki nosztalgia, semmint a felfedezés, hogy egy új világot ismerjünk meg.

Arról nem is beszélve, hogy a szuperhősök kezdenek hétköznapivá válni. Az utóbbi években ugyan rengeteget bizonyítottak, de a varázsuk részben abban rejlett, hogy kíváncsiak voltunk, miképpen működnek a nagyvásznon. A Vasember nagyot robbantott, de elfelejtjük, Tony Stark akkoriban a Marvel egyik sokadrangú hőse volt. Ugyanúgy nem tudtuk, miként működik egy seregnyi hős találkozása a Bosszúállókban, és az sem, hogy az egyik legkevésbé ismert képregényből – A galaxis őrzőiből – milyen filmet tudnak kihozni.

X-men Az eljövendő múlt napjai gárda

Ha már itt tartunk, az idei négy szuperhősös filmből három azért lehetett sikeres, mert be mert vállalni. A galaxis őrzőit nem hogy senki nem ismerte, de az elmúlt időben nem igazán dúskálhattunk űroperákban. Az Amerika Kapitány: A Tél Katonája fogta azt a hőst, aki addig a saját maga közegében működött, és megnézte, hogyan állja meg egyedül a helyét napjaink világában. Az X-men: Az eljövendő múlt napjai pedig összeházasította az előző trilógia és Az elsők hőseit. Bár korántsem beszélhetünk ismeretlen karakterekről az utóbbi kettő alkotás terén, mégis, mindhárom film mert kockáztatni, és ez megtérült. A csodálatos Pókember 2 bukása ezzel szemben annak is volt köszönhető, hogy olyan történetet mesélt el, amit már láttunk.

A közvélekedéssel ellentétben tehát a kockázatot a nézők igenis értékelik. Igaz, hogy bizonyos keretek között, de értékelik. Elég megnézni egy másik műfajt, a Pixar filmeket, amelyik mindegyik történet egy másik koncepcióra épül, és sikeresek mind a közönség, mind a kritikusok körében (és pont azok teljesítenek gyengébben, amelyek nem mernek bevállalni, így a Toy Story filmeken kívüli folytatások és előzmények).

stardustfilm1

Hogy miért mondom el mindezt? Mert a fantasy filmeknél pont ez a kockázatvállalás hiányzik. Elég megnézni az ezredforduló utáni termést, és meglátjuk, hogy a Harry Potter-filmek és A Gyűrűk Ura-adaptációk dominanciáján túl nem bővelkedtünk emlékezetes alkotásokban. Kivételt csupán az egy szem Csillagpor jelent, ami már csak azért is említésre méltó, mert nem egy sorozat része volt, hanem önálló alkotás. Ezt leszámítva a fantasy filmek két csoportra bonthatók: az egyik, amikor fogták gyermekkorunk egy ismert meséjét – főleg a Grimm összesből –, és azt turbózták fel (Boszorkányvadászok, Az óriásölő, Demóna, Hófehér és a vadász, Tükröm, tükröm). A másik, amelyek megpróbálták meglovagolni a Potter-filmek sikerét egy (nem feltétlen) gyerekeknek szóló regénysorozat adaptációjával, amik között akadtak nézhetőek (Tintaszív) és nézhetetlenek (Az aranyiránytű), de már az első rész után befuccsoltak. Ha pedig megnézzük 2015 amúgy szegényes fantasy felhozatalát, az első csoportból rögtön kettővel is találkozhatunk (Hamupipőke, Pán). Ezek lehetnek ugyan jó filmek, de úgy érzem, ez a vonulat mégsem pótolhatja azokat a fantasyket, amikről beszéltem.

Óriásölő

Egyébként ha visszatekintünk a fantasy filmek aranykorára, a nyolcvanas évekre, ott a legtöbbjük eredeti volt, ami egy erős koncepcióra épült. Mi lenne, ha négy professzor technológiával venné fel a versenyt a természetfölöttivel? Mi lenne, ha évszázadok óta halhatatlanok élnének köztünk, akik ölre mennének egy ismeretlen jutalomért? Mi lenne, ha egy fiatal lánynak egy álomvilágon átverekedve kellene megmentenie kisöccsét, miközben szembe kell néznie a felnőtté válással? Mi lenne, ha a sárkányölés legnagyobb kihívását az emberi természet jelentené? Ugyanakkor ebben az időben találkozhattunk könyvadaptációkkal is, így A herceg mennyasszonyával vagy a Conannel, vagy éppen mitológia-átiratokkal, mint a Titánok harca.

A herceg mennyasszonya

Ugyan az utóbbi időkben ezeknek a remake-jével is találkozhattunk, sokszor az alkotók mintha teljesen értetlenül álltak volna az előtt, hogy az eredeti filmek mitől lettek sikeresek (jó példa erre az új Titánok harcának baglyos jelenete). De elég is a morgásból, inkább maradnék ez utóbbi vonulatnál, a könyvadaptációknál.

Merthogy rengeteg klasszikus van, amik megfilmesítésért kiáltanak. Elég lenne az alkotóknak elmenni egy közeli könyvesboltba, és szétnézni. Nem is kell nagyon agyalni nagy koncepciókon, annyi akad belőlük a polcokon.

Elric of Melniboné

Közülük talán a legismertebb Michael Moorcock Örökkévaló Bajnok-ciklusa. A koncepció egyszerű, de nagyszerű: számtalan karakter ugyanannak az aspektusnak az inkarnációja, feladatuk pedig egyensúlyt hozni a Rend és Káosz örök küzdelmében (többnyire az utóbbival mérik össze erejüket), hogy aztán győzelmük ellenére így vagy úgy mégis csak elbukjanak. Erre akár egy egész film franchise-t is lehetne építeni, de nem is ez Moorcock legnagyobb erénye, hanem a fantáziadús tájak, világok, közegek, melyek az agyunkba égnek. Elég odatartani ezt a látványért felelős csapatnak, és hagyni, hadd szárnyaljon a fantáziájuk. Ugyan Moorcock a maga módján tud olyan zsémbes lenni, mint Alan Moore, és már megkísérelték filmre vinni a legpopulárisabb bajnok, Melnibonéi Elric kalandjait, sajnos az adaptáció még várat magára. Akkor is, ha legutóbb 2007-ben merült fel, hogy a Weitz fivérek rendeznék az albínó herceg történetét, amire állítólag Moorcock is áldását adta.

Aztán ott van Roger Zelazny Amber krónikái-sorozata, amiben egy nagyhatalmú uralkodói család tagjai vívják szövevényes háborújukat egymással a világok fölötti uralomért. Csak két igazi világ létezik, Amber és a Káosz udvaráé, a többi – köztük a mi Földünk is – ezeknek árnya, vetülete. Ezek a világok persze a maguk módján mind máshogy és máshogy képzeletgazdagok, emellett az ármány és a háború már a koncepcióból adott. És van még valami, ami az eddig említett két sorozatra igaz: az alkotók A Gyűrűk Urával szemben sokkal szabadabban bánhatnak az alapanyaggal – kábé úgy, mintha képregény-adaptációkról lenne szó, ugyanis alapanyagból rengeteg lett az évek során. A történet képlékenyebb, inkább a szereplők és a világ adott.

Earthsea-port

Ursula K. Le Guin Szigetvilág ciklusa egy olyan világra visz el minket, amelyet – nevének megfelelően – kontinensek helyett apróbb szigetek borítanak. A varázslók a dolgokra azok eredeti nevének segítségével képesek hatni, ahogy ezt teszi hősünk, Kóbor, aki egy balul sikerült bűbájnak köszönhetően egy Árnyékot szabadít a világra. Bár Szigetvilágból a közelmúltban jó pár adaptáció készült, egyik sem bizonyult emlékezetesnek, ráadásul figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a főhős bőre vörösesbarna, nem pedig fehér.

Jack Vance Haldokló Földje ugyan talán túlontúl cinikus Hollywood számára, és pikareszk regényfeldolgozás helyett valószínűleg egy felvizezettebb verziót kapnák, mégis, hihetetlen hangulatos közege miatt talán érdemelne egy esélyt. Ravasz Cugel ugyan eléggé rizikós karakter, mégis, vele talán könnyebb egy filmet rendezni, mint az első Haldokló Föld-kötet hat szereplőjével (habár velük sem lehetetlen).

Fafhrd and the Grey Mouser

Ha már Hollywood megpróbálkozott Conannel, talán érdemes lenne fontolóra venni Fritz Leiber Fafhrd és Szürke Egerész történeteit. A két csirkefogó közül egyik az erőt, a másik az észt képviseli, amely felállás egy ismert és bevált recept (erről elég megkérdezni Michael J. Sullivant, aki ugyanehhez az alaphoz nyúlt a Riyria-krónikáiban, noha bevallása szerint addig nem is hallott Fafhrd és Szürke Egerész párosáról). Meg kell jegyeznem, hogy akárcsak az eddig említett műveknél, a varázslók itt is színes társaságot alkotnak (semmiképpen sem Gandalf-epigonok), a világ ráadásul egy, a miénk múltjához hasonló, ám eklektikusságából fakadóan időtlen. A két úriember egyébként emberibb a kimmériai barbárnál, és amennyiben valaki a régi Harryhausen filmek báját akarja megidézni – ami a Hetedik fiúnak talán célkitűzése volt –, Leiber történetei kiváló alapanyag.

Ezeket a klasszikusokat egyébként estig sorolhatnám, de a teljeség igénye nélkül álljon még itt néhány. Anne McCaffrey Pern sárkánylovasai megint csak olyan sorozat, ami megfilmesítésért kiált, és noha néhány évente szóba kerül ennek lehetősége, a sorozat továbbra is a limbón marad, akárcsak az Örökkévaló Bajnok. Poul Anderson – Vance nagy barátja – időjárőrös történetei mellett számtalan fantasyt írt, ezek közül az Oroszlánszív alapnak számít nemcsak szerepjátékos körökben. Bár töredelmesen bevallom, Tanith Lee Flat Earth ciklusát még nem olvastam, már az az alap érdekes, hogy a világ egy lapos négyzeten terül el.

Discworld

Ha egy kicsit időben közelebb jövünk, akkor kapásból három írót is tudok említeni. Ugyan Sir Terry Pratchett Korongvilág-regényeiből a BBC már hármat is adaptált, és most a városőrség gárdájából tervez egy sorozatot, valahol talán megérdemelne egy tisztességes költségvetésű adaptációt (kizárólag persze úgy, hogy megőrzi a szívét és stílusát). Robin Hobb Orgyilkos-trilógiája megint csak kézenfekvő, tekintve, hogy a Trónok harcával együtt ez indította el a fantasy egy újabb hullámát, ám Martin ciklusával szemben jóval fókuszáltabb (hiszen „csupán” egy nézőpont-karakterrel rendelkezik). Hobb páratlan tehetséggel képes élővé varázsolni szereplőit, és talán még Martinnál is érzékenyebb. A fantasy legújabb üdvöskéje pedig Brandon Sanderson, akinek Ködszerzet-sorozata kívánkozik filmvászonra, ami amolyan Asterix – wu-xia keverék (a ködszerzetek fiolákban tárolt fémoldatok megivásával és –emésztésével tesznek szert természetfeletti képességekre).

Memory, Sorrow and Thorn

Említésre méltó még Tad Williams Memory, Sorrow and Thorn ciklusa, amit kifejezetten szívesen látnék filmvásznon. Ugyanakkor Williams jelenleg elsősorban egy másik sorozata, a Másvilág adaptálására koncentrál, másrészt bár a sorozat az egyik legjobban sikerült tolkieni fantasy, abban a szerencsétlen pozícióban van, hogy A Gyűrűk Ura és a Trónok harca között helyezkedik el – őt ihlette az egyik, ő ihlette a másikat. Mindkettő adaptációja elég magasra teszi a mércét, és nagyon jól kell teljesíteniük a készítőknek, és érzékkel kell hozzányúlni az alapanyaghoz, átadni Williams erősségeit, hogy a nagyobb közösség ne azt érezze, ezt már látta valahol.

Ha már említettem a Trónok harcát, itt kell megjegyeznem, hogy a fentieket nem elsősorban sorozatoknak szánom. Igen, a sorozatok előnye, hogy több idő jut a karakterekre, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy egy film során ne lehetne bemutatni őket – sőt, épp ez a kihívás benne, hogy zsonglőrködni kell velük.

Feldolgozásra váró regény tehát bőven van. Csak győzzék leemelni a készítők a polcról.

Facebook Hozzászólások