Disenchantment – Helykeresés egy Futurama utáni világban

Matt Groeninget nem kell egyetlen kockának sem bemutatnom, hiszen neki köszönhetjük a Simpson családot és a Futuramát. Az egyik tagadhatatlanul mérföldkő nem csak a rajzfilmek világában, de a populáris kultúrában is, a másik pedig elődjének erényeit ötvözte a sci-fik ötletorgiáival. Nem véletlen, hogy az új sorozatával, a Disenchantmenttel szembeni elvárások már akkor az egekben voltak, amikor még csak bejelentették.

Sok tekintetben a Disenchantment stílusosan a mesebeli harmadik gyerek, aki nem olyan bátor vagy eszes, mint egyik vagy másik testvére, de ennek megfelelően keresi a helyét és bizonyítani akar. Tiabeanie hercegnőt, apja, Zog király, feleségül szánja a szomszéd királyság hercegének. Ahogy az lenni szokott, Tiabeanie – barátainak Beanie vagy Bean – foga egyáltalán nem fűlik ehhez, ráadásul a nyakába kap egy Luci nevű démont és egy Elfo nevű manót. Ha valaki olvasott már fantasyt vagy látott már Disney rajzfilmet, akkor azért nagyjából sejtheti, hogyan folytatódik a történet.

Éppen ez a legnagyobb hibája a sorozatnak. Míg a Futurama már a legelső részben rendre kihúzta alólunk a szőnyeget, addig Beanie-nek időbe telik megtalálni a maga hangját. Az első pár rész még igencsak bemelegít, megágyaz a karaktereknek, és sokszor ezt teszi már korábbról ismerős poénokkal körítve – Beanie és mostohaanyja beszélgetése a virágokról és méhecskékről például a Futuramából lett átemelve. Ami pedig a nem ismerős poénokat illeti, azok aranyosak, csak hát az überprosztó korai Archer évadok és a teljesen elborult Rick és Morty már az egekbe emelték az ingerküszöbünket. Ezen pedig az sem segít, hogy egy rész a megszokott húsz perc helyett közel félórás.

Aztán a sorozat szép lassan rájön, hogy az igazi ereje nem a humorban rejlik, hanem a hatalmas szívében. Ami valójában már a Simpson család és a Futurama igazi erénye is volt. Emellett ne feledjük, hogy a Simpson családnak is időbe telt, hogy megtalálja a hangját, ahogy újraindítása után a Futuramának is. Márpedig a Disenchantment nem elégszik meg annyival, hogy a korábbi Groening-sorozatok fantasyre ültetett epigonjává váljon.

Ennek következtében pedig a részek úgy lépnek szintet minőségben, ahogy ezt Michael J. Sullivan regényei teszik. Eleinte még rezignáltan bólogatunk a kötelező körökön – komolyan, most egy hercegnőt ennyi idő után is az határoz meg, hogy nem hajlandó akarata ellenére hozzámenni valakihez? – aztán arra döbbenünk rá, hogy a sorozat a legjobb értelemben lep meg, borzongat, mozgat meg, sőt, éppen nevettet meg minket.

Beanben például megvannak a Groening-hősök jellemvonásai, mint befolyásolhatóság, alkoholizmus, vagy hogy következetesen képtelen megfelelni az elvárásoknak, mégsem írható le Homer hercegnői klónjának, mert a történet során szépen fejlődik a szemünk előtt, és egy szerethető, önálló karakterré válik. De ez igaz az alkímiai kísérleti nyúlként felhasznált Elfóra, valamint a rendre macskának nézett Lucira. Ezen a téren pedig a leglátványosabb Zog király fejlődése, aki a sorozat egyik legunszimpatikusabb, egyszerre önző, számító és bumburnyák figurájából az egyik legkedvelhetőbbé válik.

Ráadásul az első évad vége felé a Disenchantment mer olyan lépéseket megtenni, amik logikusan következnek a karakterekből, de ellentmondanak a sorozatok konvencióinak. Ehhez pedig kedvesen asszisztál a gyerekkorunk fantasyjeiből összegyúrt világ, amit csak jelképesen megszórtak némi Trónok harcával, de azt is azért, mert túl magas labda lett volna kihagyni.

Kifejezetten örülök, hogy berendelték a második évadot, és nem csak azért, mert az első egy hatalmas cliffhangerrel zárul. Ha nem vigyáz, könnyen az egyik legerősebb rajzfilmsorozattá válhat a Rick és Morty mellett. Saját jogán, és nem a Futurama nyomdokaiban.

Facebook Hozzászólások