David Benioff: Tolvajok tele

David Benioff neve sokak számára leginkább onnan lehet ismerős, hogy forgatókönyvíróként és producerként is jegyzi a George R. R. Martin regényeiből tévéképernyőre vitt Trónok harca sorozatot. Ezen kívül ő írta Az utolsó éjjelt, melyből Spike Lee készített filmet Edward Norton főszereplésével. Ja, és neki köszönhetjük a Tróját és az X-men kezdetek: Farkast – utóbbira előzékenyen ő maga hívja fel a figyelmünket legújabb regénye, a Tolvajok tele előszavában.

Merthogy a szóban forgó könyv egy megtörtént eseményeket feldolgozó, személyes alkotás – Benioff ugyanis nagyapja, az Amerikába emigrált orosz zsidó, Lev Benyov történetét meséli el, amikor még fiatal fiúként próbált túlélni Szentpétervár Leningrád ostromgyűrű alá zárt városában. Amikor Levet letartóztatják fosztogatásért – egy égből lehullt, és zuhanás közben halálra fagyott német ejtőernyős snapszát csaklizza el barátaival –, egy börtöncellába kerül egy ifjú dezertőrrel, Kojlával. Kivégzés helyett azonban egy ezredes színe elé viszik, aki felajánlja nekik, hogy amennyiben egy héten belül szereznek egy tucat tojást lánya esküvői tortájához, szemet huny múltbéli kihágásaik fölött.

A Tolvajok tele minden embersége ellenére nem egy vidám regény. Ne is legyen, elvégre a háború borzalmait mutatja be, azokat pedig kendőzetlenül kell. A regény humánuma pedig – akárcsak az egyik legismertebb háborús regényben, A nyugaton a helyzet változatlanban – abból fakad, hogy az emberek a kegyetlen körülmények ellenére is megpróbálják a legtöbbet megőrizni háború előtti önmagukból, akkor is, ha a Halált mindenki régi ismerősként üdvözli. És az embert sokszor az esetlensége teszi emberré, az, hogy apróságokért képes ölre menni, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben gondol a szexre, és hogy ismeretlen regényekből idéz, mert attól érzi műveltebbnek magát.

Tagadhatatlanul érződik a műn egyfajta sajátos orosz íz is – az a fajta szemlélet, ami egy percig sem huny szemet az emberi természet fonákságai felett, ami kendőzetlenül mutatja be a lélek sötét oldalát, a társadalmi normák kisszerűségét, és ami ennél fogva szembemegy az amerikaiakra oly jellemző pátosszal. Persze, Benioff maga Amerikában született, de látszik, hogy olyasvalaki volt a kalauza, aki ebből a közegből származik.

Emellett Benioffnak kimondottan előnyére válik az a cinikus hangvétel, ami sok művén érhető tetten, hol több, hol kevesebb sikerrel – gondolok ez utóbbi terén a Trójára. A titok talán pont abban rejlik, hogy Benioff végig együttérzéssel mesél a borzalmokról, és nem olcsó hatásvadászat kedvéért ír róluk. Ugyan nála orosz és német egyaránt tud szörnyeteg lenni, de nem azért, mert kommunisták vagy nácik, hanem önerőből, a saját maguk által meghozott döntések jogán. Így találkozhatunk szinte felfoghatatlan szörnyűségekkel, és egyszerű, hétköznapi kicsinyességekkel is, amik pont azért tudnak fájni, mert hát a közös ellenség ellen mégis csak illene vált-válnak vetve, együtt küzdeni.

A Tolvajok tele a maga 270 oldalával rövid, ám annál velősebb mű, ahol akkor is végig lélegzetvisszafojtva szorítunk a hősnek, ha történetesen tudjuk, hogy az eseményeket túlélte, sőt, még családot is alapított. Benioff leránt minket egy korba, amit soha többé nem szabad újra elhozni, és közben mégis segít, hogy megmaradjunk embernek. Ebben rejlik a könyv valódi ereje.