A hihetetlen család 2

2004-ben A hihetetlen család jött, látott és tarolt. A sikere titka talán részben abban is rejlett, hogy akkoriban valahogy nem dúskáltunk a könnyed, egész család számára készült szuperhősfilmekben, amit mindenki együtt nézhetett. Abból az évből egyedül Pókember második része rémlik a klasszikus szuperhős-adaptációk közül – Hellboy inkább ponyva, míg a Penge: Szentháromság, A megtorló és A Macskanő alkotásokat borítsa csak nyugodtan a feledés jótékony homálya. Nem volt az ám olyan erős mezőny, és bizony, igény volt egy kedves, kellemes, mindenki számára élvezhető szuperhősfilmre.

Azóta azonban eltelt 14 év, és ez alatt már nemcsak kismillió olyan szuperhősfilmet láthattunk, ami könnyed szórakozást nyújtott az egész család számára, de a rajzfilmek is érettebbek lettek. Azóta a Pixar olyan alkotásokat tett le az asztalra, mint a Fel vagy az Agymanók, megjelent a színen a Laika, és a Disney is újra megtalálta a hangját. Már nem meglepő, inkább elvárás, hogy egy rajzfilm olykor bevigyen egy jó értelemben vett érzelmi gyomrost.

Azonban mindezek mellett A hihetetlen családnak azért volt szíve és lelke, így már az első előzetes telitalálat volt, ami arra épült, hogy egy szuperhős felett is eljárnak az évek, lám, nem is jött fel rá az öve. Ahogy jópofa ugyanez a feleségével – aki tízméternyire kinyúlva szembesül azzal, hogy a fenekére felszedett –, illetve ütős volt az egész zsáner elemeit felhúzni arra, hogy vajon fiatalon tényleg minden szebb volt, vagy hogy az új, érett életnek is megvan a maga szépsége. Jó pont volt az ügyfeleken a cég elvárásai ellenére segítő Bob, akit pedig bedarál lélekölő munkája, a múlttal szemben inkább a jelent szem előtt tartó Helen, illetve a gyerekek, akik csak most kerültek be a szuperhősök világába.

Ehhez jöttek olyan elemek, mint a szupereknek örülni tudó kisfiú, a legjobb barát és a szuperhősködéshez cinikusan álló neje, vagy, bármilyen klisés, de a megkeseredett rajongó, aki nem fogadja el, hogy ne ő legyen példaképe legjobb barátja. Volt egy érzelmi töltete, ami által mi, megátalkodott képregényrajongók is elnéztük azt, hogy az alap voltaképpen a Watchmen elkeverve a Fantasztikus Négyessel (hozzáadva némi Bondot és korai, még röpképtelen Supermant). Szépen, jól fel volt építve, nem csak magával sodort a film, de voltak érzelmi csúcspontjai, és olykor kifejezetten ötletesen, aranyosan használta hősei képességeit.

A hihetetlen család 2 továbbra is szerethető, továbbra is aranyos, de pont ezek a csúcspontok hiányoznak belőle. Nagyon jópofa az a felállás, hogy most Helen megy el szuperhősködni, és Bob marad otthon, de ezzel valahogy minden újdonság ki is fújt. Bob szála, hogy vigyáz a gyerekekre, és próbál megbirkózni a csecsemő Furi, a házifeladatával bajlódó Vill és a kamaszodó Illana problémáival nagyon szeretetreméltó, de igazából nem látunk benne nagyon olyasmit, amit ne lehetne egy tíz perces rövidfilmben lezavarni. Helennél pedig nagyon hiányzik az a feszültség, ami egykor pont Bob gyarlósága miatt volt meg – akit sokszor pont az önző nosztalgia vett rá a szuperhősködésre. Ehhez pedig vegyük hozzá egy Szilánk kaliberű figura hiányát, akinek a kapcsolata Bobbal, bár nem volt eredeti, de működött.

Az ő szerepét egy papíron sokkal komorabb figura, a Démonitor tölti be, akinek a motivációja nagyon eltalált, de a megvalósítás Szilánkéval szemben mégiscsak biceg. Pedig az telitalálat a szuperhősöktől hemzsegő világunkban, hogy valakit az zavar, hogy mindenki szuperhősöktől várja a problémák megoldását, de ennek a történet nem ágyaz meg olyan jól. Ezt pedig nem ellensúlyozza az, hogy a jelmeze ijesztő, a másokat meghipnotizáló módszeréhez használt effekt pedig egy átlagembernek is sok, nem pedig a fényhatásokra érzékeny nézőknek!

A gond talán az, hogy a folytatás ott veszi fel a fonalat, ahol az első film véget ért. Mert A hihetetlen családnál működött az árnyak közül visszatérő szuperhősök koncepciója, hiszen akkor ez a zsáner még nem volt elismert, nem volt elterjedt – de ma a csapból is ők folynak. Sokkal érdekesebb lett volna, ha az ő világukban is eltelik 14 év – vagy legalább néhány –, a szuperhősök újra legálisak, de mégis Helen futott be, a gyerekek meg közben felnőttek. Több új ötletnek, megvalósításnak ágyazhatott volna meg a koncepció, és talán kicsit erősebb lett volna az a felállás is, hogy nem Bob tért vissza – hiszen lássuk be, neki hatalmas szerepe volt az első részben abban, hogy az egész szuperhősködést betiltsák. Ebben az új világban minden konfliktus, amit a film felvázol, jobban működött volna. Tudom, akkor nem kapunk hosszú ötletparádét Furi képességeit illetően, de róla igazából elég volt csecsemőként annyi, amit az előző részben láttunk.

Mert kapunk új karaktereket, szupereket és hétköznapi embereket egyaránt, de mindegyiken azt érezzük, hogy kicsit többet is ki lehetett volna hozni belőlük. A szuperlények közül egyedül Űr kap valamilyen személyiséget – az idegeskedő rajongóét – és rajta látszik, hogy az alkotóknak tetszett Blink Az eljövendő múlt napjaiból, és az ő képességével egész jól elszórakoznak. A többiek? Nos, van egy Reflux nevű öregúr, aki lávát böfög fel… a maradék pedig Apokalipszis lovasának is kispados lenne.

És hamár említettem Blinket, az első X-men és Az eljövendő múlt napjai között is pontosan ugyanúgy 14 év telt el, mint A hihetetlen család két része között. Sőt, már az első X-men folytatás nagyobb, szebb, jobb, több akart lenni, mint az eredeti, pedig csak három év van közöttük – de nem elégedett meg annyival, hogy felmelegítse és kicsit megkavarja az eredetit. Itt valahogy hiányzik az igény az alkotóktól, hogy kiemelkedjen, hogy elsöpörjön, hogy valami újat mondjon. Nincs benne Apokalipszis-szintű unottság, de igazán nem is vesz le a lábunkról.

Ez nem azt jelenti, hogy A hihetetlen család második részében ne lennének szerethető elemek. De egyikük sem igazán friss vagy ütős, pedig sokukban meglenne a potenciál. A hihetetlen család 2 egy kedves film, egy aranyos film, de nem hinném, hogy az utóbbi idők felhozatalából rá fogunk emlékezni, akár animációs, akár szuperhősös filmek terén.

Facebook Hozzászólások