A Hangya és a Darázs

Vannak az úgy nevezett „breather” epizódok, amiket általában pont feszültebb, egész történetíveket lezáró részek után szoktak rakni, hogy a közönség kicsit kifújja magát. Általában ezek könnyedebbek, viccesebbek, és megakadályozzák azt, hogy a kedves néző kiégjen a sok fájdalom és katarzis közepette. A Hangya és a Darázs akár azt a címet is viselhetné, hogy Új Marvel Film: Kis pihenő a Végtelen háború után.

Persze, azért a Bosszúállók és még inkább A galaxis őrzői után a Marvel filmek zöme pont ebbe az irányba tendál, a tavalyi három rész például mind a „vicces és szeretetreméltó” stílust tartotta követendő példának. A Hangya és a Darázs ezen a téren leginkább a Pókember: Hazatéréshez áll legközelebb. Jópofa, de nem minden áron, és kedves és aranyos, nem pedig harsány.

Sokszor így már annyira súrolja az ártalmatlanság határát, hogy az pont az emlékezetesség rovására megy. Ennek ellenére mégis megátalkodott gonoszság lenne a Marvel filmjét feledhetőnek nevezni, hiszen ahhoz túl sok szív van benne. Már a történet maga is mások megmentéséről szól, nem pedig valaminek a megállításáról, ehhez pedig tisztességgel asszisztál a forgatókönyv. Markáns gonoszt ezúttal sem kapunk, de jól érezhetően ezúttal ez abszolút nem volt szempont, így a hiányát sem érezzük különösebben.

A cselekmény maga pedig elég hamar felpörög, amitől kicsit olyan érzésünk van, mintha egy Disney-matinébe nem kevés Flúgos futamot fecskendeztek volna be. Paul Rudd, Michael Pena, Evangeline Lilly, Abby Ryder Fortson mind kedvesek és jól hozzák a karakterüket, az olyan veteránok pedig, mint Michael Douglas és Michelle Pfeiffer pedig már rutinból képesek uralni a vásznat. Az újoncok közül pedig mind Laurence Fishburne, mind Hannah John-Kamen említést érdemel. Senkit nem lehet megvádolni sem azzal, hogy a maximumot nyújtja, sem azzal, hogy magasról tesz a szerepére – mindenki becsülettel hozza az elvártat, ami ezúttal egy jópofa limonádé.

A legújabb Marvel film pont olyan, mint az egyik címszereplője: kicsi, jópofa, közösségi teremtmény, és az embernek nincs szíve eltiporni, ehelyett inkább elnézegeti, ahogy egyik helyről a másikba iszkol. Ugyanakkor nem is rohan a nagyítójáért.

Facebook Hozzászólások