7MKF beszámoló + képek + videók

Munkatársaink kint jártak a fesztiválon. Van képük, véleményük.

Szöveg

[toc]Új helyszín, új hangulat. Röviden így összegezhető az idei fesztivál, és ez gyakorlatilag magában foglalja azt, miért vagyok képtelen eldönteni, hogy ez egy nagyon jó, vagy egy nagyon rossz fesztivál volt-e.
Nem szeretnék itt azzal foglalkozni, mennyire voltak megfelelőek a fesztivál előkészületei és főleg a hírverés. Véleményem természetesen van róla, de ennek következményei elsősorban a szervezőket, szervező szövetséget érinti, tehát ez legyen az ő dolguk.
De ne rohanjunk annyira előre! Kezdjük egy kis magyarázkodással, miért is nem számíthattok most egy mindenütt jelen lévő ember beszámolójára! Előzőleg eldöntöttem, kifejezetten lazán veszem a fesztivált, miután családi okokból két nappal korábban kellett tennünk egy röplátogatást a fővárosba és mire késő este hazaérkeztünk a két gyerekkel, az egyik le is betegedet. Másnap így a táppénz és a leendő nappali csiszolása jegyében telt. Röviden: semmi kedvem nem volt az egész utazáshoz, komolyan fontolgattam, hogy el sem megyek. A feszt nem igazán „volt a levegőben”, nem éreztem úgy, hogy kihagynám életem legnagyobb képregényrendezvényét (és itt visszautalhatnék a hírverésre). Ami miatt mégis; ezek voltak: még soha nem hagytam ki egyet, mano nem megy, valakinek el kell látnia a KN-es teendőket (úgymint szerzők korbácsolása és védelmi pénz beszedése), este pedig Chiki Liki Tua koncert az A38-on. Döntés tehát megszületett, de korai kelésről szó sem lehet!

Reggel fél nyolckor már várt rám az SMS: „Basztikuli! Elaludtam. De épp elértem ezt a sz*rt. Majd hozz már nekem egy dezodort. :) (ááá!!!) R” Természetesen a Kalyber Joe teljes alkotógárdájától jött. Felolvasom az SMS-t feleségemnek, megbeszéljük, hogy stiftes dezodort nem ajánlatos kölcsönadni, majd szembeszomszédokkal fel a fővárosba. Hamarosan Pesten a körúton találtam magam és azon tanakodtam, hogyan is találok ki a helyszínre, de addig is betértem egy használt CD üzletbe, ahol 1500-ért megvásároltam Neil Young: Chrome Dreams II lemezét.
Leszállva a troliról bolyongás a városligetben, segítségkérés tölcsérkutyás bácsitól, sorbanállás, név bediktálás. Nevemet nem találják, de sebaj, sort nem akarja senki sem fenntartani, így elhiszik, hogy a kepregeny.net szerkesztője vagyok.
Gyors helyszíni szemle. (Rögtön kiosztottam az első piros pontot amiatt, hogy a helyszínen el lehetett venni a vonatkozó Pesti Est programfüzetet. Evidensnek tűnik, mégsem jön össze mindig.) A Dürer kert hangulatos hely, a tipikus pesti romkocsmák színvonalát lazán veri, de azért néhány típustünete befigyel. Legjobban a színes kültéri lépcsők tetszettek, kár, hogy a kert bejárattal szemben lévő emeleti csarnokában már nem tudtak ilyen színes és vidám atmoszférát teremteni. Ott kapott helyet a fesztivál vásári részlege, ami – funkcióját tekintve – mégis kiemelt helyszín lenne. A hely önmagában nem lenne rossz, csak a lámpákat kéne felkapcsolni és néha a kihangosítás hangerejét igazítani, nem sok ez. Gyorsan körbeköszönök, újdonságokat meglesem. Vásárlást későbbre hagyom. Lecuccolok kedvenc standomnál, a ComicsInvestnél – senkit nem élvezetes annyira bosszantani, mint Vladit, a világ legjobb főnökét, gárdája pedig mindig vidám.
Későbbi beszámolók alapján szerencsémre lemaradok a bemelegítő kisebb malőrökről, az érdektelenséggel fogadott megnyitóról és a Call it a Day bemutatóról. Viszont elkapom a holland képregényesek bemutatkozását. A program rendkívül béna nevét megbocsátjuk (amikor a Panel nevén gondolkodtunk, akkor merült fel a Képlegények és hasonlóan béna szópoénok, mint elkerülendő sátáni sugallatok), mert az előadás izgalmas és szórakoztató volt. Bayer Tóni tolmácsolásának köszönhetően és annak ellenére is (a gerillakampányt érdemes lenne kihagyni). Lénárd Lacival stréber gyerekek voltunk és előadás végén éltünk a keresztkérdés-feltevés jogával. Többek között ebből megtudtuk, hogy Hollandiában elég vacak lehet a helyzet: kb. 300 képregényalkotójuk van, ebből csak 50-en élnek ebből többé-kevésbé (legtöbbjük ott is illusztrál), a képregényeik csak 2-3 ezer példányban fogy, az állam pedig 6 vagy 12 hónapra tudja biztosítani egyes alkotók megélhetését. Ez alatt kell elkészíteniük a pályázatot megnyert művüket. Az előadó az ottani művészeti alapítványnak a főnöke volt, az előadásból pedig úgy tűnt, hogy az alapítvány nem csak egy fejőgép, hanem inkább egy olyan klasszikus mecénás, aki/ami egy aktív, bensőségesebb viszonyt ápol a művésszel. Erre utal az a rajongás, tisztelet és szeretet, ahogy beszélt a holland alkotókról és az is, hogy ők így együtt itt vannak Magyarországon és hirdetik a holland képregényeket. Nem mondom, hogy ezt le kéne utánoznunk, de mindenképpen különös élmény volt ilyet látni. (A modell hátrányára utalhat, hogy a fesztivál előtt rákérdeztem, volna-e lehetőség egyik holland kedvencem, Erik Kriek becsempészésére is, mire azt a választ kaptam, hogy ő nem tartozik ehhez a gárdához, vagyis valamiféle belterjesség, gittegylet effekt biztos itt is érvényesül.). Akárhogy is, van hova fejlődni: Hollandia lakossága 16 millió, Belgiummal együtt hollandul beszélnek Európában 23 milliónyian, tehát durván kétszer annyian, mint amennyien a Kárpát medencében a mi elszigetelt nyelvünket, mégis kb. 5-10-szer annyian kíváncsiak saját képregényeikre – kb. annyian, mint itthon egy-egy menő külföldi címre. És ennek semmi köze a „jóléti társadalomnak” és egyéb kifogásokhoz. Náluk egyszerűen nem ártalmatlan bonsainak metszegették a képregényt úgy 50 éven át.
Néhány beszámolóban azt olvastam, hogy nem jó ötlet meghívni ilyen kaliberű külföldi vendégeket. Elveszik a helyet a hazaiaktól, nem hoznak látogatókat. Alapesetben én is azt mondanám, csakhogy itt sikerült őket rendesen beintegrálni a programba, a közönség kíváncsi volt rájuk, ami az elmúlt évek égései után nagy szó és úgy nézett ki, hogy kialakult párbeszéd az itteni alkotókkal. Tehát áttételesen ugyan, de éppen a mi alkotóinknak kedvezett a külföldiek meghívása.

A Nagyszínpad következő programja, Elvis, a magyarok királya, már valamivel kaotikusabb képet festett (képünkön még a rendezett kezdett látható, melyet az eső felvert a színpadra), így kihasználva a zűrzavart vettem magamnak egy sört és néhány próbálkozás után kaptam pénzemért egy sovány gyrost. Mire délutáni reggelimet elfogyasztottam volna a nappal ügyvéd, éjjel képregénynepper barátom és vásárlójának társaságában, azon kaptam magam, hogy az elvises program, ami igazából nem is program volt, hanem egy sima dedikálás, kezdett a végére érni, nekem pedig kell a kötet és dedikáltatni is akarom. Eddigre a kezdeti forma lehetőleg még kaotikusabb formát öltött. A koncepció valami olyasmi lehetett, hogy a színpad előtt az alkotók leülnek dedikálni (ez önmagában is elég elfuserált), ez módosult az esőnek hála, arra, hogy mindenki fel a színpadra. Ruijterst, Typexet, Csordás Danit és Fritzet cserkésztem be. Szerettem volna még az egyik lányt is, az ő házikós képregénye – bár nem előzmény nélküli – ötletesnek tűnt. A kötet tényleg különleges darab: előző nap készültek annak képregényei, ezért a sok ceruzakész képregény, de azt hiszem ez, tudva a hátteret, egyáltalán nem ront az összképen. A feszt legjobb húzásának egyike volt. Kérdés, hogy megismételhető-e ugyanez jövőre. Addig is éljen a digitális nyomda!

Sürögve forogva rengeteg ismerősbe és kevésbé ismerősbe botlottam, akikkel mind jókat beszélgettünk. Közülük kiemelném a Vad Virágok standjánál csücsülő Nikowitz Nórát, akitől néhány műhelytitkot tudtam meg (hát, ööö, kihagytam az előadását, itt pótoltam), valamint a Kertész kiadó standját (a hazai mezőny legizgalmasabb darabja számomra a Strip 10 megjelenése volt), ahol Fujkin Istvánt és Kertész Sanyit próbáltam rábeszélni egy Fujkin összesre. Úgy tűnt, sikerült meggyőznöm Istvánt, Sanyi (mondhatom így becézve?) pedig le akart ezért ütni, mert elmondása szerint emiatt aztán nem lesz nyugta Fujkintól. Legyen úgy!

A képregénycsatába még belenéztem. Mókásnak tűnt, de úgy láttam, hogy ideje kihúzni a sorokat a másfél oldalas „tevékenységlistámról”, különben mano kolléga, világ második legjobb főnöke, kirúg ingyenmunkahelyemről. Tulajdonképpen a fesztivál hátralévő része már a bolyongás jegyében telt. Csak az Alfabétára néztem vissza a színpadhoz, szinte véletlenül. Ahogy kitűnik, úgy ahogy van, kihagytam a kisszínpadot. Valószínűleg rosszul tettem, Tondora Judit és Pilcz Roland amerikai munkájáról szóló előadása kifejezetten érdekelt, de tény, hogy a helyszín nem etette magát. Sokáig azt sem tudtam, merre van (még a nyomiretró trendi buszra is tippeltem). Tudom, hogy létezik olyan, mint információs pult (dicséret a szervezőknek), de egy feszt nem mindig ilyen tudatosan működik. Az emberek nagy része abszolút hangulat alapján kóvályog egyik helyről a másikra. Ilyenkor számít, mi a helyszín központi tere, onnan mit látunk be, vezet-e minket valami más terekhez, stb. Ha már itt tartunk, térjünk vissza a legelső gondolathoz, a helyszínváltáshoz! A régi Gödör elhagyását, sokakkal ellentétben, sajnálom. Nem azért, mert ott olyan jó fesztek lettek volna, hanem sokkal inkább azért, mert az ottani lehetőségek soha nem voltak kiaknázva. Központi elhelyezésében és nagy külterében nagyobb potenciál rejlett. A Dürer kert ezzel szemben nehezen megközelíthető, nemcsak a magamfajta szerencsétleneknek, akik ráadásul el is tévednek. És ami ennél is feltűnőbb volt: a Gödör szinte kaméleonként fogadta magába a képregényes fesztivált, míg a Dürer kertben az idomulás inkább fordítva ment. Emiatt az egész fesztivál egy bazi nagy kocsmázós piknik volt (kaja lehetett volna több is). Jellemző eset, hogy Laci kollégánk nem tudta úgy lefényképezni a színpadon álló Halmos Ádámot úgy, hogy éppen nem sört tartana a kezében. Sokan úgy gondolják, köztük én is, hogy a képregényfesztivál minden kor- és egyéb csoport előtt nyitott rendezvény. Ez az elv itt egyáltalán nem érvényesült. Családokat csak elvétve láttam (azok is kiadók, alkotók hozzátartozói voltak), asztalt körbeülő gyerekeket sehol. Ez nyilván a látogatók számában is meglátszott. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy az utóbbi néhány évekével szemben tényleg nagyon jó, pörgős légkör volt (leszámítva a sötét vásárt, ahol azért csak lehúztak egy teljes napot kiadó és alkotó barátaink). Ez a hangulat tökéletesen illet a külföldi vendégek által hozott szellemiséggel, ami tényleg nagy érdem a mai általános levertségben. Persze, én harmincas férfi vagyok, nekem ez bejön, ücsörögni egy kocsmában és szórakozni, neten (a képregény információterjedésének szinte egyedüli csatornája) rendesen felülreprezentált a korcsoportom, tehát könnyen belesüppedhetünk az önigazolás kényelmébe, de ettől óvnám a szervezőket.
Ami legjobban tetszik ebben az egész képregényesdiben az, ahogy képes egy bazi nagy középső ujjat felmutatni a hazai közhangulatnak és közvélekedésnek. Néhány éve azzal, hogy összefogással, irigykedés nélkül közöset alkotott, most azzal, hogy egy végsőkig megosztott és letargikus országban egy vidám és szerényebb(!) fesztivált adott.

Ez tökéletes végszó lenne, de ki szeretnék térni az Alfabétára. Több helyütt elmondtam, hogy a díj önmagában nem izgat, sőt időnként bosszant, de ha már, akkor legyen a célhoz méltó. Azon kívül, hogy a külföldi vendégeket sikerült a programba szervesen integrálni és felkelteni irántuk a közönség érdeklődését, az Alfabéta díjátadás volt a legnagyobb pozitív előrelépés az idei feszten. A díj egy csinos üveg minitábla, talppal, olyan, amit bárki szívesen kirakna a polcára (javaslom, hogy az eddigi nyertesek is kapjanak ilyet utólag is), az átadás pedig flottul, tervezetten ment: kevés kategória, kivetítve valamennyi jelölt, a nyertes ismertetését követően a zsűritagok felkészülten dicsérték a műveket. Jó volt látni, ahogy a külföldi vendégek is veszik a lapot és örülnek, gratulálnak. (Jut is eszembe, a fesztivál számomra legnagyobb – mondanám, hogy megható, de annál szárazabb vagyok – sztorija az volt, amikor a narancssárga pólós retrónyolcvanas holland (bocs, nem bírtam megjegyezni a neveket mind, és előző nap nem voltam Pesten, amikor jobban megismerhettem volna őket) a standokat böngészve kiszúrta Lénárd Laci BMX kölykét, majd azt átlapozgatva teljesen szerelmes lett belé (nem, nem Laciba), felkereste alkotóját és hosszasan beszélgettek róla pestikönyves Istvánnal együtt. Amellett, hogy a képregény – véleményem szerint – az utóbbi idők egyik legjobb magyar képregénye, a rajza mégiscsak kezdőre utal. Az, hogy ennek ellenére (vagy éppen emiatt) megfogott egy magyarul nem értő embert, az egészen különleges.)
Tehát Alfabétánál tartottunk. Díjátadás közben felidéztem tavaly megfogalmazott kritikáimat és kipipáltam valamennyi pontot. Ezt is megértük. Cserkuti Dávidot sejtettem a dolog mögött. Szerencsére a feszt után volt alkalmam nála erre rákérdezni és valóban: őt lehet okolni az Alfabéta díj és átadó megtervezéséért. Mert ez is tervezési feladat! Volt forgatókönyv, meg minden, ami kell. A zsűri összetétele számomra megfelelőnek tűnt, de nem tudom, hogy valamennyi beharangozott személy ott volt-e ténylegesen, mert a színpadon csak hármat láthattunk az ötből. (szerk.: hozzászólásokból erre a roppant izgalmas kérdésre választ kaphatunk) Ugyanakkor idén jobban érvényesült az MKSZ eddig sem csekély mértékű házon belülisége, amit személy szerint kicsit nehezményeztem. Nem igaz, hogy a Szemle rovatot futtató, 2003 óta motor KN, vagy a szakírást önálló magazinban megteremtő Panel gárdája nem tett le annyit, hogy egy tagja képviselje a végleges zsűriben, ha már az előzsűrizés az eddigiekkel szemben már kizárólag csak MKSZ tagokból áll. A díjazottak is mind megérdemelték, csak két dolgot furcsállottam: Lakatos István kötete formátumában, jellegében kiemelkedett a mezőnyből, kíváncsi lennék, miért nem kapott díjat, és megállapítottam ismét, hogy Pilcz Roli minden évben jelölt lesz, de díjat egyhamar nem hiszem, hogy kapni fog, ha egyáltalán, pedig talán megérdemelné.

Szabó Zoltán Ádám

Szerzőink beszámolói megjelentek más blogokon, íme:
Lénárd László – litera.hu
Halász Zoltán – sarkított kockák

Oldalak: 1 2 3