Venom: Az utolsó menet

A fene se hitte volna, de a harmadik Venom szerethető és szórakoztató. Messze nem hibátlan, de a katyvasz első és a felvállaltan trash második rész után a legutóbbi tudja, mit akar és mihez kezdjen hőseivel. Amikorra a legtöbb sorozatból kifogy a szufla, szimpatikus szimbiótabarátunk éppen akkor talál magára.

Pedig a történet faékegyszerűségű: Eddie Brockot az előző részben történtek után égre-földre keresik legfőbb gyanúsítottként, miközben szimbiótájára nem csak a helyi idegenrendészet vadászik, de egy ősi isten, bizonyos Knull is. Mindezt az első öt-tíz percben lefektetik, utána ez alapján pörög a cselekmény a stáblistáig. Ezen a fronton ne számítsunk nagy meglepetésekre, a film lelkiismeretesen azt hozza, ami alapvető elvárás volt a kétezres években egy sci-fi akciófilmtől.

Nem, a meglepő az, hogy tényleges karakterfejlődést kapunk két hősünknél. Töredelmesen bevallom, sosem értettem, hogy a korban, amikor tonnaszámra kapjuk a képregényhű adaptációkat, hogy a nyavalyába képes Hardy Venomja annyi elnéző jóindulatot bezsákolni. Hiszen köze nem volt a képregénybeli megfelelőjéhez, inkább arra a régi koleszos társunkra emlékeztetett, akit ugyan elhagyott az asszony, munkahelyéről kirúgták, és a kocsiját és a lakását is rég elvesztette, de elfér a kanapén, mert egykor az orrával fel tudta szívni a korsó sört, és az milyen menő volt már!

Ebben a filmben van egy csendes jelenet, amikor Eddie éppen arra ébred rá, mennyire elcseszte az életét, miután tett egy nagyon emberi, jóindulatú gesztust. Ezt hívják érzelmi horgonynak, amikor egy őszintén emberséges megnyilvánulást látunk valakitől. Amikor Logan Vadóc után megy, mert törődik vele. Amikor Connor MacLeod kimenekíti az árva kislányt a náci Németországból. Ja, hogy emellé egy csomó harsány és bombasztikus körítés kapunk? Ezek után elférnek azok is.

Pedig lehetnék cinikus, mert bizonyos mellékszereplőket illetően a film nyilvánvalóan a jól bejáratott Marvel-formulát használja, akik viccesek és harsányak, hogy oldják a feszültséget és kiemeljék a főszereplő hősiességét. Néhányukat leszámítva mégis többé válnak és képesek elhagyni ezt a skatulyát, részben azért, mert az őket játszó színészek – mint Rhys Ifans vagy Peggy Lu – a karakterüket egyfajta esendő szeretetreméltósággal töltik meg. De ugyanígy működnek a komolyabb mellékszereplők, mint Juno Temple tudósa vagy Chiwetel Ejiofor kormányügynöke.

Mindezek mellett persze vannak apróbb döccenők, így – ahogy rengeteg modern képregényfilmnél – a történet most is egy MacGuffin körül forog, Knull pedig olykor Thanos B-filmes verziójának tűnik (ami, tekintve, hogy a karakter egy nyolcvanas évekből szalasztott Heavy Metal gonosz űristen, még bele is fér). De a rendező – és visszatérő forgatókönyvíró – Kelly Marcel már tudja, mihez kezdjen a karaktereivel, így mi is elmondhatjuk: Je suis Eddie. Nous sommes Venom.

Az új Venom ugyan nem az év filmje, de képes lekötni minket és szerethetővé tenni hőseit. Ez pedig nagy előrelépés elődeihez képest.

Pusztai Dániel