Tinédzseres, friss, hanyag – Interjú Hegyi Olivérrel

A képregényfesztiválok egyik visszatérő momentuma, amikor az előző naptári évben megjelent magyar képregényeket díjazzuk az Alfabéta-díjjal. Az átadó ceremóniánál azonban sokkal fontosabb, hogy képet kapjunk arról, milyen témák és irányzatok vannak jelen a magyar piacon. Miről szólnak a jelölt művek, mit gondolnak az azokat készítő alkotók. Az elkövetkező napokban azokkal a képregényalkotókkal közlünk interjúkat, akik idén, a 15. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon (2019. május 8-12) kaphatnak díjat.

Hegyi Olivér Dia című képregénye egy frissen érettségizett lány monológja: a címszereplő keresi saját magát a volt osztálytársak és saját korábbi verziói között. A Dia nem csak a gimivégi-egyetemeleji kérdéseket és dilemmákat, hanem azt a vakmerő lendületet is tökéletesen felidézi, amitől annyira jó 18-19 évesnek lenni. A képregény készítéséről, a választott rajzstílusról, és Bergmanról Hegyi Olivérrel Szép Eszter beszélgetett.

Szép Eszter: Azt szűrtem le a korábbi interjúdból, amit a Dia megjelenésekor adtál, hogy nem az anyatejjel szívtad magadba a képregényt. Hogyan jutottál el ahhoz, hogy te is képregényt készíts, mi volt a vonzó számodra ebben a kifejezési formában, mit akartál kipróbálni?

Hegyi Olivér: Az első és fő motivációm az volt, hogy gyakoroljam az írást. Ezen belül egyrészt azt, hogy hogyan lehet egy nagyobb terjedelmű, lineáris, követhető cselekményt írni, másrészt próbálgatni a párbeszédeket és a naplószerű leírásokat. Ehhez sokkal jobb platformnak tűnt a képregény, mert ebben hosszabban, több szituáción keresztül lehet gyakorolni ezeket.

SzE: Mire jöttél rá / mi volt a legnagyobb öröm számodra amikor a Diát csináltad?

HO: Közhely, de tényleg van abban valami, hogy ha kiírod magadból a feszültségeket, akkor azokat kívülről kezded figyelni, és sokkal tisztábban látod őket utána, ártatlanabbnak tűnnek. Többek közt ezért írok naplót is, és ezért ajánlom mindenkinek annyira. De egyébként szerettem csinálni mindent benne. Jó volt megformálni a sok mellékszereplőt. És arra is rájöttem közben, hogy nagyon érdekel a spiritualitás és az ego témaköre.

SzE: Van olyan része a Diának vagy a Dia készítésének, vagy a képregényekről való gondolkodásnak, ami hat az animációs rendezői munkádra?
HO: Ha nem is közvetlenül, de tudat alatt biztos van sok ilyen. Kicsit, úgy érzem, talán gyarapodott a szöveges tárházam, hogy milyen eszközökkel lehet élni a filmben is.

SzE: Amikor olvastam a Diát, folyton Lynda Barry, Lauren Weinstein, Jeffrey Brown hasonló önéletrajzi meg álönéletrajzi, naivvonalas képregényei jutottak az eszembe, de tudom/sejtem, hogy ezeket te nem ismered. Olyan, mintha tőlük függetlenül illeszkedne a Dia ebbe a hagyományba: nagyon személyes történet, rendbontó oldalak, engedetlen vonalak. Milyen alkotók jártak a fejedben (akár animációs), ha járt egyáltalán bármi? Mi volt a legnagyobb nehézség számodra a Dia készítése közben?

HO: Bergman önéletrajzi írása, a Laterna Magica volt rám nagy hatással akkoriban, és a filmjei. Az volt az alapkoncepcióm, hogy érdekes párosítás lehet egy gimnazista szájába adni a sokszor erőltetetten választékos, színpadias, szépelgő mondatokat, amilyenekkel Bergman filmjeiben is találkoztam. Végül rájöttem, hogy igazából szívem szerint nagyjából úgy írok, mint egy romantikus tinédzser, aki mindenáron csillogtatni akarja vélt írói vénáját. És így pont passzolt a tizennyolcas korosztály, mert velük mégiscsak elnézőbb vagyok. A legnagyobb nehézség mindig az, hogy valahogy kezeljem a nagyon radikális elbizonytalanodásomat a projekt egészével kapcsolatban. Ennél főleg a látványvilággal elégedetlenkedtem, a felénél kis híján újra kezdtem a rajzolást.

SzE: Mi volt a baj a látvánnyal? Mi nem tetszett és miért? És hogy békéltél meg vele?

HO: Manírosnak éreztem a karaktereket. Sokkal frissebb, gyerekesebb, tinédzserebb, vagy meglepőbb rajzi stílust akartam. Úgy éreztem, azzal, hogy kicsit firkás is, de kicsit szabályos is akar lenni az egyenes vonalakkal, kedves tekintetekkel. Pont a két szék közt a padlóra esek. Ez az érzés egyébként általában előjön egy ponton minden saját munkámnál. Azért rossz ez, mert utólag, ha be is látom, hogy nem voltam alaptalan a kétkedés, semmiképp nem érzem annyira égetőnek a problémát, mint amennyire felfújtam. Mindenesetre újra kezdtem, meg is rajzoltam az első pár oldalt újra, sokkal elnagyoltabban, amit én akkor frissebbnek is gondoltam. Utólag nem bánom, hogy végül nem ilyen lett az egész. Bár talán nem nagyon érezhető a különbség, mert a képregény végéhez haladva már próbáltam közelíteni ennek az újrarajzolt verziónak a hanyagságához.

SzE: Sok határkörüljáró, kísérletező képregényes elem van a Diában, például táblázat, egészoldalas próza, blokkokba rendezett panelek. Ezek mind megakasztják az olvasást. Olyan, mintha mindent belezsúfoltál volna a Diába, amit nem lehet animációban (vagy hát biztos lehet, nem tudom). A korábbi interjúban azt mondtad, hogy abban különbözik az animáció és a képregény, hogy a képreégnyolvasás során intim viszony alakul ki a karakter és az olvasó között. Akkor most hogy is van ez? Azt akarod, hogy az olvasó közel legyen, vagy azt hogy távol? Mikor beleélné magát (hogy közel legyen), akkor jönnek dolgok, amik eltávolítják, és fordítva.

HO: Az intimet arra értem, hogy könnyebb volt nekem íróként megnyílni egy könyvben, mint filmben egy rögzített és eljátszott dialógusban. És olvasóként is könnyebben tudok azonosulni az ilyen kínosan kitárulkozó szövegekkel, mint filmnézőként, bár ez szubjektív. A formai részek elég tudattalanul, ad-hoc módon alakultak, de semmiképpen nem szerettem volna eltávolítani a karaktert egy pillanatra sem. Azt nem bántam, ha épp úgy éreztem, nagyon unszimpatikus, amit csinál, gondol, de őszintétlennek, az olvasóval szemben távolságtartónak nem szerettem volna láttatni. Kipróbáltam mindent, ami formai megoldások szintjén eszembe jutott és kézenfekvőnek tűnt. Az egyetlen dolog, amit lefixáltam magamban, hogy a végéhez közeledve egyre kevesebb legyen a belső monológ, és több a történés, hangsúlyosabb a cselekmény, csökkenjen minimálisra a belső monológ. A tét nélküli álmodozás helyébe lépjen a valós cselekvés, aminek következménye van.

SzE: Mennyire találtad ki előre a történetet és mennyire improvizált?

HO: A megrajzolás előtt minden párbeszédet és monológot leírtam egy doc-ba, és a történésekkel is kiegészítettem, kicsit úgy, mint egy forgatókönyvben. A végleges oldalakat viszont nem terveztem meg előre. Olvastam a szöveget, és laponként hozzárajzoltam.

SzE: Min dolgozol most?

HO: Elkezdtem egy új animációs rövidfilmet csinálni.