Szárnyal a bőregér: Batman

Gotham az árnyak városa, kicsivel a mi valóságunktól balra. Egy törött tükör, amelyben a saját neurózisainkkal és sötét oldalunkkal nézünk szembe, egy hatalmas színpad, ahol teljesen természetes, hogy a fontosabb karakterek álarcot viselnek. A legtöbb szuperhősös történetben az emberek élik életüket, amibe belerobban egy fizika törvényeinek ellentmondó félisten, megváltoztatva a világukat. Gotham viszont maga egy külön univerzum, ami átformálja a lakóit. Ő minden nagyváros tudatalatti lenyomata, ahol hétköznapi problémák, és nem tudományos kísérletek hoznak létre szörnyetegeket.

Mint ilyen, elválaszthatatlan része a modern folklórnak, ahol ezerféleképpen mesélhetik el ugyanazt a karaktert, az mégis egy és ugyanaz marad. Ennek megfelelően minden egyes film csak egy újabb aspektusát mutatja be mind neki, mind védelmezőjének. Robert Pattison Batmanje fiatal, sebzett, dühtől hajtott, az utcai harchoz már megszerezte a szükséges tudást, de híján van még igazi tapasztalatnak. Még keresi a helyét, annyira, hogy minden egyéb feladatát elhanyagolja. Ez a Bruce Wayne nem játssza el, hogy egy gazdag, felszínes idióta, mert még csak egy dühös kamasz, aki a világtól visszavonultan próbálja meg feldolgozni a traumáját. Sápadt, ösztövér, rendezetlen hajjal és kialvatlan szemekkel; ilyen lenne egy Edgar Allan Poe karakter a huszonegyedik században. Senki nem hinné el, hogy ő a város önjelölt álarcos igazságosztója immáron két éve.

Mondhatnám, hogy valahol ismét eredettörténetet kapunk, de ezzel leegyszerűsíteném és elbagatellizálnám a dolgokat. Matt Reeves ugyanis nem világít rá reflektorfénnyel Bruce motivációira, nem követi végig az útját gyerekkorától, nem látjuk, mint képzi magát, még azt a végzetes estét sem látjuk viszont sokadjára. Nem annak vagyunk tanúi, hogy mint ölti magára denevérgúnyáját, hanem hogy mint próbál meg belenőni, ahhoz pedig elég a pislákoló, alig izzó halogénlámpa, ami teret enged az árnyékoknak.

Márpedig árnyékoknak Gotham nincsen híján. Felbukkan egy rejtélyes sorozatgyilkos, aki rejtvényeken keresztül üzenget Batmannek, és aki mozgásba hozza Gotham alvilágát a korrupt tisztségviselőktől kezdve az olyan sötét alakokig, mint Oswald Cobblepot vagy Carmine Falcone. Az események következtében pedig Bruce hamar kelletlen szövetségesre talál Selina Kyle-ban.

Van valami szépség abban, hogy Reeves milyen érzékkel nyúl a Batman-mítoszhoz, választ ki abból karaktereket és zsonglőrködik velük. Itt végre a hagyományos bűnözők nem csak utógondolatként vannak jelen, hanem előre is mozdítják a cselekményt, és közel ugyanakkora rivaldafény jut nekik, mint álarcos társaiknak. Az is szimpatikus, hogy nem vesz elrugaszkodottabb gonoszokat, akiket aztán demisztifikál, Pingvint, Rébuszt és Macskanőt mind alig egy lépés választja el a drogkereskedőktől és bűnbáróktól, ahogy ugyanennek az átmenetnek ágyaznak meg a kimaszkírozott bandatagok is. Szervesen elegyedik hétköznapi a kicsit fantasztikusabb elemekkel, és ennek megfelelően Gotham az a város, ami egyszerre valóságos és egy kicsit mégis álomszerű, igaz, ez utóbbiban segítségére van a kiváló operatőri munka is.

Jó elmerülni ebben a világban, márpedig erre a három óra alatt bizony bőven lesz lehetőségünk. A cselekmény ennek megfelelően inkább hömpölyög, mint sodor, ám az atmoszférája beszivárog a pórusainkba. Ez köszönhető a színészeknek is, Paul Dano Rébusza például egyszerre ijesztő, szánalmas és tenyérbemászó, Colin Farrell Pingvinjét minden pitiánersége ellenére mégis egyfajta tartás jellemzi, Zoë Kravitz Macskanője tökéletesen kiegészíti Pattison Batmanjét, John Torturro Falcone-ja pedig a sok extravagáns karakter között is végig erőteljes marad. De ugyanígy kiemelhetném mind Andy Serkis, mind Jeffrey Wright játékát, akik nem nyomják el jelenlétükkel a főhőst, hanem remekül illeszkednek az ő történetébe úgy, hogy közben attól még az általuk játszott karaktereknek is saját életük van.

Nem mintha ne tudnék néhány apróságba belekötni, így például Rébusz maszkja kicsit bumfordi egy ilyen karakterhez, Michael Giacchino egyébként kiváló zenéje itt-ott kicsit agresszívabb a kelleténél – ez szerencsére főleg a stáblista alatti zongorajáték alatt éreztem, a filmben ritkábban –, és néhol talán kicsit feszesebbre lehetett volna fogni.

De ez nem változtat a lényegen. Nem is emlékszem, hogy láttam-e valaha olyan Batman filmet, ami ennyire visszaadja azt a közeget, amivel a képregény lapjain találkoztam. Fene hitte volna, hogy lehet ennyire magával ragadó Batman-adaptációt készíteni annyi film után.

Lehet. Csak érteni kell hozzá.

Pusztai Dániel