Strigoi! Moroi! Ordog!

Azon kívül, hogy Mignola ifjú korától bolondult a filléres ponyvákért és klasszikus horrorokért, Bram Stokernek és vérmes grófjának a puszta szórakoztatásnál többet is köszönhet. Hogy rendkívül egyéni, a szuperhősökhöz nemigen passzoló rajzstílusát bemutathassa, megfelelő történetre volt szüksége: ehhez pedig éppen kapóra jött az 1992-es év egyik nagy filmsikere és annak képregényadaptációja. Nem a Sanctum volt ugyanis az első olyan képregény, amelynek paneljai akár egy Hellboy kötet oldalain is szerepelhetnének: az igazi mérföldkő egy évvel korábban Francis Ford Coppola mozijának, a Bram Stoker’s Draculanak feldolgozása volt. Miután Mignola designerként és storyboarderként részt vett a fent említett celluloidhorror munkálataiban, megbízást kapott az annak alapján elkészítendő képregény megrajzolására. A négy füzetből álló minisorozatot a több Drakula képregényt is jegyző, nagynevű Roy Thomas írta, és a több Drakula képregényt jegyző, ám nem annyira nagynevű Topps Comics kiadó dobta piacra. A film bemutatásának évében a comics store-ok polcaira is került, a hangzatos Bram Stoker’s Dracula – Official Comics Adaptation of the Francis Ford Coppola Film címen. A későbbi munkáihoz viszonyítva némileg zsúfolt oldalak paneljei fenyegetően fekete háttéren helyezkednek el. Ezt a fogást Mignola több művében, így a Sanctum-ban is alkalmazta, és a Hellboy képregényekben is az 1995-ös The Wolves of Saint August című történetig tartotta.

Rögtön a Bram Stoker’s Dracula első oldalain visszaköszönnek azok a korabeli metszetek, melyek a történelemkönyvekbe a nem sok jót sejtető Ţepes melléknévvel bevonult despotát ábrázolják. Ez a jóember, azaz III. Vlad, Havasalföld vajdája már életében Európa-szerte elhíresült kegyetlenkedéseiről – olyannyira, hogy az említett képeket és az azokkal illusztrált kiadványokat vásárokban mutogatták és árulták a bulvárt szomjúhozó pórnépnek. Hogy az adott politikai helyzetben tehetett-e mást annak érdekében, hogy hatalmát és az uralma alatt álló területeket megtartsa, vagy hogy tetteinek eltúlzásában mennyire játszottak szerepet az általa nemigen szívelt szászok, az legyen a történészek gondja – az azonban nem képezheti vita tárgyát, hogy a horror, mint műfaj ma sokkal szegényebb lenne az alakjából kinőtt legenda nélkül. No de térjünk vissza a metszetekre: mind az 1485 körül, Bartolomaeus Gothan által Lübeckben kiadott füzet illusztrációja, mind az 1491-es bambergi metszet arcképe fellelhető ebben a Drakula képregényben. A lübecki ősnyomtatvány érdekessége még – és ez megint csak erősítheti az átlag horrorrajongóban a magyar vámpírurak mítoszát -, hogy egyetlen fennmaradt példánya az Országos Széchenyi könyvtárban található (a lovecrafti Necronomiconnal ellentétben, amelyről ugyanez hírlik, ám az a kiadvány pusztán az írói képzelet terméke). Ismert még egy metszet, amely ugyancsak méltán elhíresült, és amely szintén felbukkan Mignola egyes képregényeiben, így természetesen itt is – rögtön az első oldal illusztrációján köszön vissza, mintegy hangulatteremtő háttérképként Anthony Hopkins/Van Helsing háta mögött. Ez a műremek szintén egy XV. századi mesterember munkája, és éppen a szabadban jóízűen étkező vajdát ábrázolja. Körülötte karók, rajtuk áldozatokkal – a törökök által találóan Vlad erdejének hívott borzalom -, egy szolga pedig éppen serényen darabolja az elhunytakat az ebédlőasztal túlsó végén. Nem meglepő, hogy Vladot a fertelem ilyen csimborasszója miatt a kannibalizmus vádja is hamar utolérte. A vajda köré szőtt vérgőzös mondák kétségkívül ellátták a róla készült arcmásokat egyfajta gyűlöletes patinával; ám ezek a mondák – úgy tűnik – korántsem voltak alaptalanok. Így már végképp nem menthette meg semmi a hírhedt román önkényurat attól, hogy a XX. század egyik legnagyobb horror-ikonjának előképévé avanzsáljon, és mintegy háttértámogatást biztosítson a stokeri levélregény sikere nyomán feltámadó vámpírok seregének.

Stoker többször is megemlíti Buda-Pesthet könyvében, így az adaptációkból sem hiányozhatnak ezek a részletek. Bár a történelmet és földrajzot eléggé szabatosan kezelő alkotások, a regénytől eltérően a filmből és a képregényből mégis valamivel bővebb (és viszonylag pontosabb) ismeretekre is szert tehetünk a képzeletbeli Drakula gróf kvázi-történelmi alapokon nyugvó eredetéről. Történelmi hűséget mindamellett senki ne keressen az egyébként lenyűgözően félelmetes és kellően borongós sztoriban. Vlad így olyan román herceggé, aki különös módon egyben Erdély és a székelyek – a DVD feliratában tévesen Saichait – fejedelme, ilyetén mivoltában pedig Attila leszármazottja. Ez utóbbi momentum kétségkívül tanúskodhatna az íróknak a székely és magyar kultúrkörben való néminemű jártasságáról is, ám éljünk a gyanúperrel, hogy a hun király csak a Vladhoz hasonlóan ádáz híre miatt került a modern mítosz kiagyalóinak látóterébe. A feszült légkör megteremtéséhez mindenesetre elsőrangú hátteret biztosít, hiszen valljuk be, az ember háta beleborsódzik, mikor elhangzik a mondat: „What devil or witch was ever so great as Attila, whose blood flows in these veins?”

Oldalak: 1 2 3 4