Magyar komix: Képlegények

A magyar képregény élő klasszikusa a 85 éves Zórád Ernő, akinek esze ágában sem volt ilyesmivel foglalkozni. A húszas évek végén fejezte be grafikai tanulmányait az iparművészeti iskolában, megörökítette a Tabán végnapjait, 1948-as kiállítását komoly kritikusok méltatták, de aztán…

Zórád Ernő: Megérkezett Moszkvából Ék Sándor és vele a szocialista realizmus. Egyértelművé vált, hogy itt nem lehet semmiféle korszerű művészeti stílussal előhozakodni, mert a szocreál Füttyös kalauznőt, kohászt meg martinászt kíván, úgyhogy elmentem a sajtóba dolgozni, meg mesekönyveket illusztráltam. Alkalmazott rajzoló lettem, képregényekkel is kísérleteztem, de egyszer csak megjelent Finogenov elvtárs, a híres moszkvai esztéta, és a Fészek Klubban kijelentette, hogy ez a műfaj (nem emlékszem már, milyen szót használt a képregény helyett) imperialista csökevény, ezzel aztán be is fejeződött mindenféle próbálkozás. Csak ötvenhat után kértek fel képregények készítésére, amivel aztán közismertté, népszerűvé váltam. Más kérdés, hogy emiatt bezárult előttem minden más kapu, többet nem kértek föl könyvillusztrálásra, semmire. Az akkori nagy művészek és kultúrhivatalnokok irtózatosan lenézték ezt a tevékenységet. Nem volt más választásom, Korcsmáros Palival és Sebők Imrével mi lettünk a három muskétás, a legjobb magyar képregénykészítők.

Magyar Narancs: Saját ötleteket vitt vagy megrendelésre dolgozott?

ZE: Párszor előfordult, hogy olyan vackokat is meg kellett csinálni, mint a Budapesten harcoltak vagy a Barátság kőolajvezeték, de legtöbbször szabad kezet kaptam. Beállítottam egy listával a főszerkesztőhöz, és ő döntött. Persze azon a listán már eleve olyan témák szerepeltek, amelyekről tudni lehetett, hogy nem ráznak, legalábbis elméleti vonalon.

MN: És gyakorlatban?

ZE: Erről szólt az egész! Először adaptálni kellett a művet. Ez kezdetben Cs. Horváth Tibor feladata volt, de ő olyan marha hosszú tartalmi ismertetőket írt, hogy alig maradt hely a rajznak, úgyhogy később inkább magam csináltam ezt a munkát is. Utána kezdődhetett a lényeg, a rajzolás. Nem szerénytelenségből mondom, de aki ezzel foglalkozik, annak mindent tudnia kell a rajzolásról. Minden történethez más-más arcot, karaktert kellett teremtenem, méghozzá úgy, hogy az olvasó elölről, hátulról, oldalról is felismerje. Hihetetlen precizitást igénylő munka volt ez. Oda kellett figyelni a korra, a stílusra, Kárpáthy Abelinót nem ültethettem koloniálbútorra, és olyan apróságokról sem volt szabad megfeledkeznem, hogy például Vak Bottyánnak melyik szeme hiányzott. Az ilyesmit mindig kinyomoztam, mielőtt elkezdtem rajzolni az alakokat. Csak egyszer hibáztam, akkor viszont hatalmasat. Az egyik palinak hat ujja volt. Most már mindegy, csináltam több mint száz adaptációt, ennyi talán belefér. Kitaláltam a történelmi képregényt, Jókait, Mikszáthot rajzoltam… Ilyet addig senki sem csinált.

MN: Nem mindenki volt elájulva az ötlettől.

ZE: Valami nagyokos kitalálta, hogy ezzel leszoktatjuk a gyerekeket az olvasásról. Pedig épp az ellenkezője igaz! Ha a franciák kihozzák a saját történelmüket tíz kötetben, neves művészek közreműködésével és szuper minőségben, akkor nekünk miért derogál az ilyesmi? Negyven év alatt sem ismerték fel, mekkora didaktikai haszna van az ilyen megoldásoknak! Minden téma, amit az iskolai tananyag tartalmaz, képregényesíthető. Még a matematika is.

MN: A kiadók úgy látják, hogy a közönségnek sztárok kellenek.

ZE: És II. Endréből nem lehetne sztárt csinálni? Az itt a nagy baj, hogy a kiadói szemlélet befolyásolja a vevőkört. Én nem azt mondom, hogy a történelmi képregények vagy irodalmi adaptációk következtében megszűnne a Pókember iránti kereslet. De abban biztos vagyok, hogy sokkal többen kapnának kedvet a tanuláshoz, ha ilyen lehetőségek is lennének.

Interaktív jövő?

Az új generáció egyik legmarkánsabb képviselője Fekete Imre. Első munkája tizenöt éves korában jelent meg a Kölyök Magazinban, majd az Iparművészeti Főiskolára kerülve végleg a műfaj elkötelezettje lett. Tavaly diplomázott “képregényből”, 24 éves. Másokkal ellentétben úgy gondolja, a magyar képregény éppenhogy elkezdődött.

Fekete Imre: Tény, hogy a Füles-időszakban zseniális rajzolók zseniális munkái jelentek meg, de ezeket én inkább illusztrált szövegeknek mondanám, nem képregényeknek. Hiányoznak a filmszerű vágások, a hangutánzó szavak. A hatalmas időugrások miatt borzasztóan sok volt a magyarázó szöveg. Valószínű, hogy a rajzolók nem engedhették el magukat, mindent két oldalra kellett sűríteniük, és ez korlátozta a munkát. Csak az utóbbi két-három évben jelentek meg olyan művek, amelyek az alapvető szakmai játékszabályokat is betartották.

Magyar Narancs: Hogyan lehet boldogulni?

FI: Az a baj, hogy ebből nem lehet megélni, ezt csak szerelemből lehet csinálni. A lapok számára leginkább “stripeket” (három-négy kockából álló rövid történeteket) csinálok, a hosszabb sorozatok elkészítése ugyanis annyira időigényes, és olyan keveset fizetnek érte, hogy egyszerűen nem éri meg ezzel foglalkozni. A Kreténen és a Tiszta Dilin kívül nagyon kevés lehetőség van, a finomabb, vagy ha jobban tetszik, avantgárd törekvéseknek pedig egyáltalán nincs fórumuk. A kiadók nem vállalják a rizikót, és hiába van egy sor tehetséges rajzoló, akik végre helyére tehetnék a magyar képregényt, alig tudnak szóhoz jutni. A legkedvesebb munkáimat sehol sem jelentetik meg. A legjobb elutasítás az volt, amikor egy fantasy képregényemre azt mondták a Fülesnél, hogy “túl szép”. Néha már elmegy a kedvem az egésztől.

MN: Marad az előre menekülés.