Terminator: Megváltás – Filmkritikák

filmpont.hu

(Megyeri Dániel) McG a várakozások dacára a Terminátor-filmekhez hű folytatást készített, mely nyári akcióeposzként is gond nélkül megállja a helyét. Egy-két negatívumtól eltekintve látványos, és ami a legfontosabb, hatásos opusszal van dolgunk.

A halálosztó robot porrá zúz egy földön heverő koponyát. Rémlik, nem? 1984 óta várjuk, hogy valaki megmutassa nekünk azt, amiről csupán Kyle Reese elszórt flashbackjeiből, vagy Arnold Schwarzenegger sztoikus monológjaiból értesültünk. A Skynet végül átvette az uralmat – ahogy ezt a kissé elnagyolt és hányaveti módon összetákolt harmadik epizódban láthattuk –, és rabszolgasorba hajtotta a Föld lakosságának azon felét, amelyik nem az azonnali megsemmisítés sorsára jutott. Az ellenállás, élen John Connorral (Christian Bale), mindent megtesz, hogy szembeszálljon a gépek rémuralmával, de napról-napra fogy a lelkesedés, még maga Connor is elkezd kételkedni édesanyja magnókazettára mondott „audio-végakaratában”. Amikor egy titokzatos idegen (Sam Worthington) személyében egy teljesen új problémával kell szembesülnie az emberiség leendő megmentőjének, a csata a fordulópontjához érkezik.

McG az első hibát ott követte el, hogy az egész Terminátor-sorozat origójában álló John Connort másodhegedűs szerepre kényszerítette (eredeti elképzelése szerint még el is tette volna láb alól a játékidő végén!). A film drámai ívének a Bale-alakította katona így nem az alakítója, csupán az egyik tartóoszlopa, így kénytelenek vagyunk az előtanulmányainkra hagyatkozni, vagyis arra, amit három mozifilm és egy két évadot megélt TV-sorozat (Terminátor: Sarah Connor Krónikái) során bemagoltunk Connor karakteréről. Továbbá, ami azt illeti, Bale sem könnyíti meg a néző dolgát: elvakult, fél-fanatikus szerepformálása még jobban eltávolítja a jól ismert figurát a nézőtől, a háttérbe szorult, messiásszerű Connorral ezáltal még nehezebb lesz azonosulni.

McG zsebében – mivel a Connor-kártyára nem mert, vagy nem akart all-int hívni – azonban ott lapult az adu ász, ő pedig nem más, mint az ex-halálraítélt foglyot, Marcus Wrightot alakító Sam Worthington. A negyedik Terminátor-opusnak ő a valódi főszereplője, a filmet gyakorlatilag az ő road-movie-jaként is lehet értelmezni. Wrightban koncentrálódik az alkotás fő konfliktusforrása és alap-problémafelvetése. McG a „származásáról” mit sem sejtő emberarcú robot motívumát szépen és következetesen fokozza a csúcspontig, Worthington pedig meghálálja a belévetett bizalmat, karizmatikus, tehetséges és vászonra termett. Libabőrőztem, amikor Worthington belépett a Skynet főhadiszállására: az őrrobot végigmérte, majd nyugtázta, hogy bemehet. Az ausztrál színész arcán a döbbenetes fájdalom és beletörődés hátborzongató elegye futott végig: hát mégis robot! Elsőosztályú alakítás, még akkor is, ha McG a film egyik fő fordulatára (ti. Wright gépember) kihegyezett szcénáig többször következetlenül szőtte a történet fonalát. Ha Wright cyborg, akkor miért csak „kicsit” püfölte el a rá és a szemrevaló Blair Williamsre (Moon Bloodgood – a közte és Worthington között kibontakozó szerelmi szál a másik gyenge pontja a műnek) támadó útonállókat? Csontoknak kellett volna reccsenniük! A nagy felfedezésig vezető úton továbbá többször ki kellett volna derülnie, legalábbis az egykori elítélt számára, hogy már nem a régi önmaga – ez azonban tényleg csak kukacoskodás.

A Terminátor – Megváltás legszebb aspektusa a féltő, minden apró részletre kiterjedő odafigyelés, a lélegzetelállítóan dübörgő akciójelenetek, a hihetetlen erős, poszt-apokaliptikus hangulat és atmoszféra (baromi jól néznek ki az új cyborgok!), valamint az előző részekre tett számtalan utalás. Nem a Superman visszatér bántóan direkt reflexióira gondolok, McG olykor csak egy motívum (pl. megtudjuk, hogy miként kerül John Connor arcára az a heg, amit a T2 nyitányában láthattunk), egy helyszín (a végső leszámolás ismét gyártelepen zajlik), egy mondat (a kihagyhatatlan „Come with me, if you want to live!”), vagy a színészei segítségével idézi meg a Cameron-hagyatékot, nem is beszélve Schwarzenegger CG-cameójáról. Az ifjú Kyle Reese-t alakító Anton Yelchin is egészen elképesztő teljesítményt nyújt, mintha tényleg ő lenne Michael Biehn fiatalkori mása. A hanghordozásából és a fejtartásából kitűnik, hogy lelkiismeretesen készült a szerepre, tisztában van az elődök munkájával. Nagy hiányosság viszont a klasszikus score hiánya. Brad Fiedel legendás dallamait Danny Elfman csak motívumszinten fűzi bele a saját zenéjébe, nagyon hiányoztak a franchise-zal összenőtt, hátborzongató hangjegyek (filmzene-kritika errefelé).

McG filmje viszont sajnálatos módon a minél alacsonyabb korhatár-besorolást hajszoló producerek áldozatául esett. Nem mintha nem állna meg önmagában a Terminátor – Megváltás, de DVD-n egy majd’ félórával hosszabb változatot tekinthetünk meg. Van egy olyan érzésem, hogy – a dramaturgiai hézagok betömködése mellett – az még nagyobbat fog ütni. Ember legyen a talpán, aki állni fogja azt az ütést!

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11