Releváns jegyek a képregényfilmekben

Pokolfajzat (Hellboy)

Akárcsak az 1960-as években, 30 évvel később, az 1990-es évek elején is egyre nagyobb lett az igény a képregényen belüli újabb szemléletváltásra. A megnövekedett ingerküszöbbel rendelkező felnövekvő generáció és a sablonba fulladó sorozatokat megunó rajongók mind jobban vágytak az új korszak új hőseire. Mivel a profitorientált – vezető – kiadók nem mertek nagyon kockáztatni, jól bevált paneljaik közé csak egy-két olyan hős (Rozsomák és Megtorló a Marvel-vonalon vagy a Frank Miller hatására darkosabb stílust felvevő Batman a DC-nél) tudott beférkőzni, aki némileg elütött az átlagtól. Ez a hozzáállás és a vásárlók egyre nagyobb igénye a kisebb, független kiadóknak kedvezett, amelyek kapva kaptak az alkalmon, és olyan figurák egész áradatát indították el, akik a Marvel/DC erősen idealista világában nemhogy hősnek, de sok esetben még gonosznak is túl durvák lettek volna.

Ilyen az 1994-ben papírra vetett Pokolfajzat, aki külsőleg igen elrettentő, hiszen kétméteres magasságával, lángvörös bőrével, villás végű farkincájával, szarvcsonkjaival és a jobb kezeként funkcionáló szikla-csuklóval nem nevezhető éppen barátságos teremtésnek. Nem úgy belsőleg, hiszen az átlagéletkornál sokkal lassabban öregedő démon/hős nevelőapjának köszönhetően örök gyerek maradt. Imádja az édességet, a cicákat, és a lehető legvéresebb helyzetekben is képes cinikus humorával kommentálni az ellent.

A Mike Mignola által megálmodott karakter az elmúlt 11 évben számos füzet oldalait töltötte be, s bár egy fő vonal felfedezhető az egymást követő történetekben, korántsem olyan lineáris és összefüggő a cselekmény, mint például a Pókember esetében. Az egyes történetekre jellemző az epizodikusság. Az író hősét új szituációba helyezi, amelyet a főszereplő annak rendje és módja szerint megold, de mindennek nincs jelentősége a folytatásra nézve, az egymást követő történetek nincsenek szoros kapcsolatban egymással – bár visszautalásokat megfigyelhetünk.

A képregény formailag jócskán eltér az amerikai mainstreamben megszokott szuperhős-ábrázolástól. A képek nem plasztikusak, nem lényegük a valóság hű leképezése, sokkal inkább dominál a hangulati tényező, amely már az első oldalaktól magával ragadja az olvasót. Mignola szembetűnő tónuskülönbségekkel dolgozik, és csupán pár vonalból építi fel a képregény világát és szereplőit. A lényeg nem a mindenre kiterjedő részletesség, hanem a színekkel és az árnyalatokkal való játék. A szereplők és a helyszínek kidolgozásában fontos szerepet játszik a fény-árnyék hatás. A képregény karakterei sematikusak és egyszerűek, Mignola gyakran használja ugyanazon elemeket, így a férfi karakterek gyakran hordanak körlencsés szemüveget, és az amerikai képregényekben uralkodó helyzettel ellentétben az alkotó hanyagolja a túlzott mellbőséget. A történetek gonosz szereplői szintén erős hasonlóságot mutatnak a különböző epizódok során: vagy horogkereszttel sűrűn ellátott megszállottak, vagy számtalan csáppal rendelkező, nyáladzó, humanoid formába nehezen sorolható – szintén H. P. Lovecraft munkáit idéző – szörnyek sorakoznak fel hőseink ellen (Varró, 2004: 50–52).

A Pokolfajzatot több mint tízéves történelme során csupán egyetlen számítógépes játék keretében dolgozták fel, egészen 2004-ig, mikor Guillermo del Toro rendezésében a mozikba került a mérsékelt sikereket elérő mozgóképes adaptáció.

A film kevés újdonságot nyújtott a képregényhez képest, hiszen egyes részleteiben – mind a szöveg, mind a képek terén – szinte teljes egészében másolta az alapul szolgáló rajzolt történetet. A „szöveghű” adaptáció alig néhány részletben tért el az eredetitől, amit az ellensúlyozott, hogy a rendező nagyszerűen ráérzett a képregény hangulatára, így a látvány mellett annak atmoszféráját és cinikus humorát is sikerült teljes egészében visszaadnia.

A film fabulája a Pokolfajzat-képregény három legismertebb és leginkább összekapcsolódó történetéből, a Seed of Destructionből, a The Right Hand of Doomból és a Wake the Devilből áll össze. A cselekmény egyszerű, könnyen nyomon követhető: kezdésként megismerjük Broom professzort és a gonosz Raszputyint náci csatlósaival együtt, és megtudhatjuk, Pokolfajzat miként került a mi világunkba. Hatvan év elteltével megismerhetjük a titkos szervezetben tevékenykedő Pokolfajzat életét, és a történetbe új szereplők csatlakoznak: John Myers, Liz Sherman és Abe Sapien. Egy akció során megtörténik az első bonyodalom, furcsa lények tűnnek fel, és a csapat nyomozni kezd. Kiderül, hogy ismét Raszputyin és náci társai állnak a dolgok hátterében, s közben felszínre kerül egy szerelmi szál. Egy balul sikerült akciót követően Sapien megsérül, és egy csel következtében meghal dr. Broom. A nyomokat követve a csapat eljut Oroszországba, ahol a negatív szereplők elkapják Pokolfajzatot, és megnyitnak egy átjárót a gonosz isten felé. Pokolfajzat azonban felülkerekedik, és a világ ismét megmenekül, győz a jó, a gonosz elbukik.

A fabulán jól látszik, hogy teljes egészében követi a képregény sematikus történeteit, ám értelmezés szempontjából a film már némileg komolyabb témát üt meg. A Pokolfajzat mondanivalója egy kérdésben foglalható össze, ami a film bevezetőjében hangzik el narráció formájában: mi az, ami emberré teszi az embert? A válasz a záró képsorokat megelőzően jut el a nézőhöz: nem az teszi az embert emberré, hogy annak született, hanem az, hogy miként dönt, hogyan alakítja az életét.

A Pokolfajzat egy démon. Emberfeletti erővel rendelkezik, nem árt neki a tűz, és a jobb keze inkább egy sziklatömb, mint csukló. Különlegessége azonban nemcsak ebből fakad, hanem abból is, hogy démon létére az emberek oldalán saját faja ellen küzd, még akkor is, ha célja – eredetileg – az emberiség és a civilizáció elpusztítása lett volna. A filmen legalább úgy érződik a karakter embersége, mint a képregényben: előtérbe kerül a macskák iránti szeretete, a káros szenvedélyek, a cinikus humor, sőt a filmben a főhőst felruházzák az egyik legalapvetőbb emberi érzelemmel, a szerelemmel is.

A valós világképtől eltérő stilizáció a Pokolfajzat esetében is jól tetten érhető. A rendező törekedett arra, hogy filmje szinte mindig esti napszakban vagy zárt, természetes fénytől mentes helyeken játszódjon. Ha esetleg mégis külső helyszínen és napközben zajlik a cselekmény, akkor is érződik a komor, színektől mentes, kicsit nyomasztó atmoszféra, amelyben az egyetlen élénk elem a főhős lángvörös bőre. Ezzel a film ismét eltávolodik a valóságtól és inkább a képregény sötétebb tónusú, kissé „darkos” képi világát idézi meg, hangulatkeltő (és -fokozó) célzattal.

Ahogy azt már a Pókember esetében is említettem, a Pokolfajzat is rendszeresen él a lassítás technikájával, kiemelve olyan pillanatokat és részleteket, amelyek valós időben nem lennének érzékelhetőek. A belassított és néha több szemszögből megörökített pillanatok így visszautalnak az eredetire, ahogy az önreflexió érvényesül akkor is, mikor a főhős a róla készült Pokolfajzat-képregényt minősíti.

Oldalak: 1 2 3 4 5