A denevér árnyéka

Matinéra ítélve

A korszak legismertebb futószalag-rendezőjének tartott Spencer Bennett a horror határvidéke helyett inkább már csavaros krimitörténetbe helyezi a Batman és Robin szüntelen akcióit (jelzésértékű, hogy Dr. Daka még emberi lényeket, míg a Mágus csak gépjárműveket mozgat dróton): egytekercses epizódjai nagyobbrészt napos külsőkben, természeti tájakon játszódó kalandok, nagyobb teret kap a romantika (a fotóriporter Vicki Vale alakja innen kerül át a képregénysorozatba), a főgonosz maszkjáról pedig csak az utolsó részben derül ki, melyik gyanúsítottat rejti. A 40-es évek film-Denevérembere hamisítatlan vasárnapi rajzfilm-matinéhős, annak is az esendőbb fajtájából: mivel az epizódvégi cliffhangereknek (amikor a cselekmény egy életveszélyes pillanatban szakad meg, például Batmant lezárt koporsóban krokodilok közé lökik) rendszeresen vesztes helyzetbe kellett hoznia a főhőst, a sorozat túlnyomó részében a rettegett Köpenyes Kereszteslovag nem látszik többnek egy farsangi álruhába öltözött balfácánnál, aki lelkesen veti bele magát minden adandó küzdelemben, de rendre alulmarad: leütik, foglyul esik, csapdába szorul.

A Batman-comics az elkövetkező 15 esztendőben nyílegyenesen zuhan a hollywoodi süllyesztők felé, miközben írói egyre több komikumot és fantasztikumot, rajzolói pedig élénk színeket és bizarr karakterdizájnt adagolnak a füzeteihez – főként az akkoriban elmérgesedő hatósági cenzúra miatt, amely a médiumra az ifjúság első számú megmételyezőjeként tekintett. Így azután egyáltalán nem volt meglepő, hogy amikor 1966-ban William Dozier producer a régi moziszériák megtekintése után úgy gondolta, az ABC társaságnál televízióra adaptálja a Denevérember kalandjait, végül a paródia mellett döntött. Az 1966-68 között közönség elé került tévésorozat (amely a cliffhanger-hagyomány kedvéért minden önálló epizódot két 20 perces félre bontva sugárzott a hét szerdáján és csütörtökjén) nemcsak feltámasztotta a gothami igazságosztó haldokló népszerűségét, de sikere egy egészestés mozifilmet is eredményezett, ami az első és második széria között, 1966 végén került a filmszínházakba. Leslie H. Martinson 104 perces Batman-mozija tökéletes zanzája a 120-részes tévéprodukciónak, ugyanakkor csúnyán lemaradt a képregény történetében időközben bekövetkezett radikális fordulat mögött. Míg az eszelős fordulatokkal telezsúfolt felhőtlen komédia (amelynek alaptörténetében a négy gothami szuperbűnöző, Joker, Pingvin, Rébusz és Macskanő összefog, hogy egy dehidratáló berendezés segítségével kémcsőnyi porrá alakítsa az Egyesült Nemzetek védelmi bizottságának tagjait, majd milliárdos váltságdíjat követelnek az instant-politikusokért cserébe) stílusát tekintve a pop-art és a Doris Day-vígjátékok szemfájdító kavalkádja volt, ahol a neves színészek szerepeik groteszk karikatúráit alakították – addig a Batman-képregények a rég várt fordulat első lépését már 1964-ben megtették, amikor a DC vezetősége a veterán Infantino csapatára bízta a Denevérember fokozatos visszavezetését éjsötét gyökereihez.

Fekete tus

Az úgynevezett New Look vezéralakjai (előbb Adams, majd Dick Giordano és Marshall Rogers) nemcsak újabb motívumokkal gazdagították a gothami történeteket – mint a speciális Batmobil, a sárga hátterű mellembléma vagy Batgirl új figurája –, de merészen filmszerű formavilágukat valósághű ábrázolásmóddal ötvözve radikálisan szakítottak a korábbi ars poeticával. A comics Denevérembere a 60-as évek végétől vérbeli mozihős: nyúlánk, kisportolt alakja és félelmetes öltözéke (Adams hatalmas, lobogó köpenyt és szögletesebb, hosszú fülű maszkot húzott rá) merészen tagolt, drámai közelképekkel hangsúlyozott, ritmusra szervezett képoldalakon köszön rá olvasóira – vele szembe Adam West kerekfejű tévébetmenje bumfordi rajzfilmfigura, aki komikus stiláris túlzások közepette (állóképekké dermedő szereplők, extrém nézőpontok és döntött gépállások, a hangeffektek színes comics-feliratai) próbálja pedagógusi komolysággal megfékezni vidámparkból szalajtott túlkoros szuperellenfeleit.

A 80-as évek második felében beköszöntő újabb fordulat ezek után a képregényvilágban nem bizonyult olyan váratlannak (Miller Sötét Lovag-sorozata elképesztő intenzitását a közvetlen elődök bátor továbbgondolásának köszönheti), ugyanakkor a Warner Brothers filmes újrahasznosítása több évtizedes lemaradással a filmadaptációk terén is meghozta a szükséges váltást. A négy nagyjátékfilmből álló Batman-széria két rendezője, Tim Burton és Joel Schumacher azonban nem azonos módon viszonyult a képes alapanyaghoz: ettől érdekes formai kísérlet lett a teljes projekt, amelyből jobbára leszűrhető, melyik felfogásmód bizonyul életképesebbnek a képregényfilm két stratégiájából. A kiváló stílusérzékű Burton hibátlanul talál rá a képregény autentikus formanyelvére, statikus beállításokat komponál váltakozó ritmusú montázs-szekvenciákba, sallangmentes fénykezelésével jól elkülöníthető síkokra tagolja a képet, színei rikító túlzások helyett a megreformált Sötét Lovag éjsötét palettájáról származnak: a Batman és a Batman visszatér abszurd, féktelen meséi precízen kontrolált és gondosan megrajzolt képekből állnak össze, remekül szemléltetve a képregény alapvető erényeit jelentő korlátlan alkotói szabadságot és maradéktalan művészi ellenőrzést. Schumacher ezzel szemben úgy készít képregényfilmet, ahogy azt sokmillió Móricka elképzeli: méregdrága rajzfilmnek hús-vér szereplőkkel. A Mindörökké Batman és az elkeserítően infantilis Batman és Robin a 60-as évek tévészériájának felturbózott utódai, amelyekben az alkotótábor fegyelmezetlen mohósággal és az alapmédium sajátosságaitól függetlenül halmoz fel mindenféle stiláris extremitást a váltakozó alapszínű monokróm fényvilágtól az eltúlzott perspektívájú totálképeken át a szédítő kameramozgásokig. Míg Burton akciójeleneteiben alapvetően a mise-en-scenere épít, egy-egy jól megválasztott szögből, kellő távolságtartással fényképezve, mintha csak egy képregényoldal paneljeit látnánk, Schumacher követhetetlen közelképeket vág egymásra, így átélhető látvány helyett csupán illékony illúzióval szolgál (ezt a stratégiát sajnos Nolan is átvette a Batman: Kezdődik közelharcainál). Míg Burton ritkán, de funkcionálisan használ torz nézőpontot, szokatlan beállítást (a Batman visszatér nyitányában a Wayne-kastély ablakán bevilágító Batsignalt Bruce fölénk magasodó alakjával), addig Schumacher lépten-nyomon tárgyak mögül vagy döntött kamerával fényképez, netán szédítő gépmozgásokkal halmozza a nézőpontokat. Míg Burton Gotham Cityje New York expresszionista festménymása, egy grafikailag továbbgondolt, átlényegített valós élettér, Schumacher felesleges ornamentikával, értelmetlen óriásszobrokkal zsúfolt gigászi babaházat épít.

Túl az ezredfordulón a Denevérember negyedjére is feltámadt a mozivásznakon, hogy friss fejezetet csatoljon a legendához és a manapság gombamód elszaporodó képregényadaptációk seregében egyfajta veterán élharcosként új utat mutasson. Christopher Nolan filmje erényei és hibái mellett megfelelt a legfontosabb rajongói elvárásnak, amely az új műfaj legitimálására vonatkozik: elsőként az élőszereplős Batman-filmek között képes irodalmilag igényes cselekménybe illeszteni a kötelező akcióelemeket, főhőse simára csiszolt, hitelesen felépített és kellően motivált, konfliktusai bármelyik Dumas-regényben megállnák helyüket. Mostanság hasonló történt Pókemberrel, a hihetetlen Hulkkal, sőt még a kötelezően egydimenziós Punisherrel is – mintha csak épp egy századfordulóval korábban járnánk, amikor Shakespeare- és Biblia-részletek igényes feldolgozásával próbálták bizonyítani a mozgókép rangját és létjogosultságát a művészetek közt. A képregény azonban eredendően vizuális médium, ereje képzőművészeti, nem irodalmi természetű – ennek felismeréséhez elég átlapozni az elmúlt évtized stiláris újítóinak, (McKean vagy Simon Bisley) Batman-füzeteit, ahol még a tetemes írói invenció is eltörpül a rajzok árnyékában. A képregényfilm igazi diadalának záloga az eljövendő években nem mívesen felépített forgatókönyvekben rejlik, inkább a merész, öntörvényű formanyelvi kísérletezésben, amely felé a Sin City vagy a Blueberry filmverziója már megtette az első óvatos lépéseket. Márpedig ezen az úton az elkerülheteten Batman: Folytatódik nem újabb fejezet lenne egy gothami nagyeposzban, hanem mondjuk az Arkham Elmegyógyintézet Darren Aronofsky, Guy Maddin vagy inkább Shinya Tsukamoto rendezésében.

Varró Attila
Filmvilág
2005. szeptember
Superhősök rovat

Oldalak: 1 2