Disney világa

Még négy ká

És ezzel a Disney világa lényegénél vagyunk. Ez a lényeg, nem valami (akár meséi!) valóság (mert hiszen az irodalmi-, vagy népmese is a való világ tükre) – hanem a kellemesség, tetszetősség. Disney sikert akar, szórakoztatni akar és ehhez joga van. Kevésbé helyeselhetjük a már említett filmtudományi könyvecske szerzőjének egyetértését, ami Disney szinte föltétlen apológiája jegyében ilyen kinyilatkoztatásokban olvasható: „Kedves hősök, érzelmek, erkölcsi tanulság; költői szerelem, csodálatosság, ártatlanság.” „Disney mintegy megsokszorozza életünket, időnket, pénzünket” (Bár már látnám!)

Ez persze nem a tehetséges, de nyilván tapasztalatlan szerző hibája: ő csak átvette a manipulált és manipuláló nyugati forrásokból. Az igazság „kedvéért: nemcsak ezeket idézi. A Disney-tanulmány legértékesebb részei Sadoul kesernyés kritikai megjegyzései. Ám én a szerző saját kritikai szemléletét hiányolom. Nem tudom, miként hangzik az eredetiben Disney jelszava: a „négy k”, magyarul Féjja mindenesetre ügyesen közvetíti: „kíváncsiság, készenlét, kurázsi, kitartás”. Szerintem azonban nemcsak ebben van Disney titka, hanem – a ká-knál maradva – a középrétegek kiszolgálásában, a szellemességben is, amiből az ízlés szférájában nem egyszer lesüllyedés lesz, eredményében viszont manipulálás: sok-sok negatívum. Vitathatatlan Disney műveinek optimizmusa – de az is, hogy tevékenységének fő mozgatója a profit. – Na jó, ne folytassuk ezt a betűjátékot. Inkább szögezzük le mi is: az embereknek joguk van a szórakozáshoz!

Csakhogy az igazi művészet a szórakoztatás – hogy ne mondjam – mézesmadzagával valami többre is megnyeri őket. Disneynél csak méz van: édesgetés, édesség, sőt sokszor édeskésség. A probléma pedig az, hogy amit létrehozott: határeset. Nem alpári giccs, de az amerikai kispolgár igényének kiszolgálásában mindig a művészet és a csak kellemesség borotvaélén mozog. S néha a rossz oldalra hajlik. A gyerekek ízlését ritkán rontja, mert a gyerek még a harsányabb, közvetlenebb, szkematizált ingerekre érzékeny igazán, s megvan számára a fejlődés lehetősége. Kiindulásnak Disney nem rossz a maga leegyszerűsített ábrázolásával s erkölcsi ítéleteivel, jó és rossznak (noha színes filmen… ) fekete-fehéren való szembeállításával. Ez az örök mese világa. A baj ott van, ha valaki megreked egy ilyen Disney-világban, s ha felnőtt létére tud fenntartás nélkül gyönyörködni a Disney-termékekben, éppenséggel ha világképpé konstruálja ezt a félvilágot, ha megeszi a Disney-féle és Disney-félék ideológiáját, mint nem egy bekezdésében szerzőnk is teszi, aki pedig nemcsak hogy nem amerikai „átlag néző”, hanem a magyar nézők átlagánál jóval tudatosabb kritikus. Nem volna szabad kritika nélkül megállapítania: „Disney mindig Disney volt: amihez hozzányúlt – előbb vagy utóbb – sikert hozott.” (Hiszen ez a siker önmagát minősíti!) – „A Yale Egyetem – Thomas Mannái egy napon – díszdoktorrá avatja.” (Ez az „egy napon” viszont nem Disneyt, hanem a Yale Egyetemet minősíti, mint ahogy a pestinek sem tett jót a perzsa sah díszdoktorsága.)

Ismétlem: Disney műve nem közönséges, egyértelmű giccs, más kérdés, hogy figurái mindig azzá lesznek gadget-ként. Ezt a fogalmat, mi is csak körülírhatjuk: mütyürke, a rajzfilm-hősöket ilyen-olyan, felig játékos kis tárgyakon alkalmazó ipari ál-formatervezés haszontalan, giccses terméke, afféle már nem is hófehérkei, hanem kerti törpe, Mikiegér jelvény, töltőtoll, kerámia stb.

A Disney formációk hallatlanul alkalmasak arra, hogy a francia Moles kifejezésével élve (A giccs, a boldogság művészete. Gondolat, 1975.) „giccshelyzetet” teremtsenek, noha maguk nem szüségképpen giccsek. Nem azok, mégpedig a művességüknél fogva: legfőbb értékük a művészet szolgálatába állított technika. Ami pedig művészi eszközeiket illeti (a kiváló jazz-muzsikáról most nem is szólva) a vizuális kultúrának semmi esetre sem megvetendő színvonala.

Ősök és előzmények

Az ókori Egyiptomban már vagy 3500 évvel ezelőtt a reliefek és falfestmények sok-sok kilométerét készítették el (máig láthatók!) egyenletesen magas (szinte matisse-i) színvonalon, képregény-, illetve rajzfilm-szerűén. Ehhez képest minden későbbi Biblia pauperum, képsor, comics, rajz- és trükkfilm: hanyatlás. A Disney típus a múlt században létrejött könyv és folyóirat illusztrációs lehetőségekből származik. Akkor már a kép néha meg is előzte az irodalmat – hiszen Dickens-Boz előre elkészített grafikáihoz írta Pickwick klubjának kalandjait. Daumier azután megteremti a kritikai realizmus művészetének elrajzolással élő s ezért méginkább kritikai karikatúra műfaját, fölöttébb mozgalmas, elbeszélő és mulattatva-kifigurázó jelleggel. Ezt követi a művészi kifejezés cézanne-i forradalma: a látvány lényegének újfajta elemző, s mégis expresszív megragadása. A szecesszió (art noveau) minden eddiginél hajlékonyabb, kontúros rajzstílust teremt; ezt a talán Beardsley nevével jellemezhető grafikát a cseh–amerikai Mucha telíti édeskés tetszetősséggel (de még mindig igen kvalitásosan). Az ő és mások tevékenységéből jön létre a plakátművészet, amely valóban tömegeket akar megnyerni (hogy milyen cél szolgálatában, azt most nem is érintjük: csak utalunk a mi Tanácsköztársaságunk világviszonylatban is élenjáró expresszív plakátjaira, jelezve azt, hogy a népszerű művészet jó népi ügyet is szolgálhat!).

Ez az egyik grafikai vonulat. A másik a hírlapoké és magazinoké: önálló kis képsorok illusztrálják, kommentálják, karikírozzák a napi életet. A maga naturalisztikus eszközeivel évtizedeken át csinálta ezt Mühlbeck Károly a Herczeg Ferenc és Lyka Károly által szerkesztett Új Időkben – de tele voltak hasonlókkal a többi lapok is (a Pesti Hírlap például Gáspár Antal remek karikatúráit hozta rendszeresen). Ennek az illusztrációs folyamatnak, most-már jól eladható, kalandos cselekmény elmesélésére történő alkalmazásából jött létre századunk elején az amerikai képregény, „comics” – a gyerekek és analfabéták által is élvezhető, füzetekben közreadott rajzsorozat.

Igen ám, de épp a szecesszió, kubizmus és expresszionizmus lényegretörő egyszerűsítése az illusztrációs grafikában és karikatúrában is diadalmaskodott, persze pusztán bizonyos formai vonatkozásban, mert áttekinthetőbb, hatásosabb volt.

Ezekből az elemekből hozta létre Disney a maga rajzfilmjeinek grafikai stílusát, gazdagítva azt később a fauves (Matisse-ék) színgazdagságával. A comics-képregényeket mozgóképpé, rajzfilmmé alakította, ám el kell ismerni: azoknál magasabb színvonalon, de mindig vigyázva arra, hogy a szecessziós, kubista, expresszionista kifejezésbeli eszközök minden átlag kispolgár által már élvezhető, „enyhített” módon épüljenek be rajzaiba, s azok sose szakadjanak el egészen a naturalizmustól. Bizonyosfokú elszakadást viszont épp a mesevilág tett lehetővé, s paradox módon ez az eltávolodás: a rajzművészet és festészet század végi, század eleji párizsi eredményeinek fölhasználása volt a siker egyik forrása.

A fényképezett film ugyanis sok-sok évtizeden át szükségképpen naturalisztikus maradt. Egyetlen példa a mai ellentörekvésekre: egy oly nagy rendező, mint Fellini, azáltal kénytelen a natúréról való eltávolodást demonstrálni, hogy az eredeti helyszín felhasználása helyett újra felépítteti a Rialto hidat, és ezáltal mintegy kiemeli ennek díszlet-jellegét – csak azért, hogy a nézőt elidegenítse a közvetlen velencei illúzióktól! A naturalizmus akkor tombolt leginkább a filmben, mikor a régebbi vizuális művészetekben végképp kitelt az ideje (húszas-harmincas évek). A film tehát mintegy a vizuális kultúra akadályozójává válik épp azért, mert sokáig kényszerűen csak a felületit, a fotografikust, a puszta látványt kénytelen nyújtani, s a fényképezett anyag, a látvány ilyen korlátait csak olykor képes áttörni egy-egy rendező vagy operatőr zseni, elsősorban a fiatal szovjet avantgarde neveltjei.

Mit tett hát Disney?

Disney megkerülte a problémát: natura helyett mesét adott, s nemcsak filmszalagra rögzítette az amerikai képregényt, hanem bizonyos avantgarde elemek alkalmazásával művészileg meg is emelte azt. Ez nemcsak korszerűsítés, hanem népszerűsítés is – némelykor pedig vulgarizálás, sőt lejáratás. Hogy mikor (mely életkorú-műveltségű nézőnél és mely időszakban) melyik elem és hatás érvényesül inkább, az ízlés fejlesztése, vagy rontása: ez szinte jelenetenként változik Disneynél, s ezért oly nehéz megítélni. A Filmtudományi Intézet kiadványának szerzője erre nem is igen vállalkozik. De legalább gondolkodásra ösztökél. Mint már jeleztem: lehetett volna kritikusabb, a Disneynél különb eredményeket produkáló animációs filmek tekintetében elismerőbb (Jiøi Trnkának például a neve sem olvasható). De tévedései ellenére jól tette, hogy tanulmányát megírta, s közzétette. Annál is inkább, mert ez az írás épp most szembesíthető Disney főművével, A dzsungel könyvével. Amit magam is, gyerekestül, újra megnézek!

Kristó Nagy István
Filmvilág
1979. október

Oldalak: 1 2