Miért olvas(s)unk képregényt?

Magából kifordult könyvvásárlónk végső menedékként, elő a posztmodern farbával jelszóval a következő szavakat suttogja maga elé: önreflexió, semmi lineáris szerkezet, ne is értsem, mit olvasok. Nos bár az utóbbi két kategóriáara is számos példát tudnánk hozni a képregényirodalomból, mégis koncentráljunk csak az elsőre. Önreflexióban ugyanis ez a műfaj behozhatatlan helyzeti előnnyel rendelkezik minden mással szemben. Az, hogy a szöveg mellett a képi megjelenítés is a szerző rendelkezésére áll, az még egy lehetőséget jelent, hogy gondolatait, érzéseit minél pontosabban megértesse az olvasóval. Ez bizonyos esetekben idegesítő is lehet (már hogy minden ki van mondva, szájba van rágva), de például egy napló esetében igen hasznos tud lenni. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi időben szép számmal születnek ilyen képregények (Guy Delisle kínai illetve észak-koreai-i élményeit írta le, míg Alexander Zograf a NATO-bombázás alatt írt naplóját adta közre Greetings from Serbia címmel). Persze kép és szöveg együtt van a filmnél is, de az operatőr semmiképpen sem tud egyszerre a kamera mindkét odalán lenni, a rendező is csak mint szerepét játszó színész tűnhet fel, ha viszont magát szeretné alakítani, akkor meg kell küzdjön azzal a mindenki által jól ismert nehézséggel, hogy kamera hatására az emberek másként kezdenek el viselkedni, mint kamera nélkül tennék. Egy jó megfigyelő rajzolónak ilyen korlátai nicsenek. Résztvesz, hazamegy, lerajzol. Ráadásul a szerző saját magának történetbe való belerajzolásával két egymással ellentétes hatást válthat ki: egyrészt ha ő is ott van, akkor aztán tényleg személyes a dolog. Láthatjuk reakcióit, arcára kiülő érzéseit. Ha viszont láthatjuk, akkor az már nyilvánvalóan egy külső álláspont terméke, hiszen a rajzoló is látja a magáról készített rajzot. Ez a fajta kint is vagyok, bent is vagyok játék az, ami egyedi lehetősége a képregénynek.

Nézzük ezt meg két konkrét példán (személyes kedvenceken): Art Spigelmannál már a Mausban sem azt szerettük, hogy jaj, de jó, még egy holokauszt-történet, és milyen vicces így állatokkal, hanem azt, hogy végre arról beszél, hogy 40 év után hogyan meséli el, hogyan értékeli a történetet, s az azóta eltelt életét a túlélő, és főleg, hogyan dolgozza ezt fel (mit gondol, hogyan kéne neki, és ehhez képest hogyan tudja) a túlélő fia.

Art Spiegelman észak felé sétált Manhattanben, amikor a háta mögött az első gép belerepült a WTC egyik tornyába. Saját és Amerika reakciójáról rajzolta In the Shadow of No Towers (A nincs-tornyok árnyékában) című könyvét. Olvasás közben nem igazán értettem, hogy miért utasította vissza több kiadó is. Jó new york-i, értelmiségi, balos zsidóként ugyan utálja Busht és politikáját, de ez a könyv nem erről szól! (Persze azért nem marad ki belőle.) Hanem arról, hogy miként próbált ő és környezete visszazökkenni az élet rendes menetébe (és hogyan visekedtek addig, amíg ez nem sikerült), hogyan változtak meg érzései a terrortámadás hatására, hogyan értette meg, mennyire fontos számára, mennyire szereti lakóhelyét, Manhattant. (Bizonyos szempontból ha nem is hazafias, de kifejezetten lokálpatrióta a könyv.) A mellékletben található régi amerikai képregények nézegetése (saját bevallása szerint ezek olvasása nyugtatta meg Spiegelmant leginkább azokban a napokban, amikor legjobban szenvedett a terrortámadás okozta sokktól) érdekes múltidézés.

Másik példánk Joe Sacco munkássága. Amit ő csinál, azt graphic journalismnek szokták nevezni, és nagyon boldogak lehetnénk, ha minden haditudósítás (legalábbis a háttérriportok) olyan színvonalasak lennének, mint az övéi. Merthogy Sacco terepe a háború: három könyve jelent meg a balkán háborúról (Safe Area Goradze, The Fixer, War’s End, nem véletlen, hogy Spiegelman őt bízta meg , hogy újsága számára képriportot készítsen a hágai bíróság tárgyalásairól), illetve egy az első 87 és 92 közötti intifádáról Palestine címmel (ezért 96-ban megkapta az American Book Award-ot). Sacco az intifáda végső, már kifulladófélben lévő időszakában töltött néhány hetet Gázában és Ciszjordániában, az ottani élményeit, palesztínokkal folytatott beszélgetéseit tartalmazza a kilenc fejezet, amiben emiatt túlnyomórészt a palesztín-izraeli konfliktus palesztín érvkészletét ismerhetjük meg, de ez – éppúgy, mint Spiegelman Bush-utálata – nem zavaró (sőt, inkább az idegesítő, amikor az utolsó Through Other Eyes (Mások szemével) című fejezetben két fiatal izraeli „engem nem érdekel, csak hagyjanak nyugodtan élni”-hozzáállású lánnyal folytatott beszélgetésével akarja kiegyenlíteni az „ideológiailag felkészült” palesztínok „vádiratát”: aki csak az egyik oldal érveit meghallgatva végérvényes álláspontot alakít ki, annak valószínűleg tökmindegy, mit mondana a másik fél), mert a könyv nem (csak) erről szól, hanem a nyugati, más világba csöppent újságíró saját új helyzetére való reflexiójáról: azt akarja-e, hogy minden nyugisan menjen, és akkor biztosan neki sem esik baja, vagy hogy legyen sok akció, és akkor az ő sztorija is eseménydúsabb. Milyen érzés, hogy ő pár nap múlva visszamegy kényelmes izraeli hotelébe, itt pedig némely budinak még „elkelne néhány fal”? Hogyan lehetne megúszni a több liternyi cukros teát, ami errefele a vendégszeretet minimális jele? És miért nem mondják ezek, hogy egyszer majd lehet egymás mellett békében élni, amikor ő azt úgy szeretné hallani?

Persze lehet, hogya abban van a hiba, aki ilyenekért (is) olvas képregényt.

-apu-
Pilpul
2005. november

Oldalak: 1 2