CRASH! BOOM! BANG!

MANGA ÉS OTAKU Na és akkor ott vannak még a japánok! A japán képregény- és rajzfilmkultúráról a legtöbben akkor hallottunk először, amikor az 1998. június 8-án az ORTT nyolcmillió-harmincezer forint pénzbüntetést szabott ki az RTL Klubra a Dragonball-Z című japán rajzfilm sugárzásáért. Bár a döntés is sok hazai hívet szerzett a távol-keleti rajzfilmeknek, a hatóság minősítése mégis méltánytalan megközelítése a témának. Nézzük hát egy másik oldalról. Japán egy 130 milliós ország, ahol a világon a legtöbb papírra nyomtatott termék talál gazdára. Jogos a feltételezés, hogy az átlagos napjukból két-két és fél órát a zsúfolt metrón töltő business-szamurájok nem Kantot és Proustot olvasnak, hanem ponyvát, lektűrt, de leginkább képregényt. (A manga szót egyébként egy Hokusai nevű fametszőművésznek köszönhetjük, aki kétszáz évvel ezelőtt Hokusai vázlatfüzete – Hokusai no Manga címmel jelentette meg nyomatai egy részét. Ma a mangán mindenki a képregény japán változatát érti.) Egy átlagos japán mangakiadvány hetente jelenik meg 800-900 oldalon, mint mondjuk egy budapesti telefonkönyv, 3-4 millió példányban. Az összes mangakiadványból évi 2,3 milliárd darabot adnak el Japánban, és még nem beszéltünk arról. hogy a legtöbb képregény külföldön is rendkívül népszerű. A rajongó- és az amatőrtábor is meglehetősen nagy, egyes becslések szerint Japánban kábé ötvenezer mangaműhely működik, a választékot futballpálya méretű mangaboltokban térképezheti fel az, akinek van erre fölösleges négy-öt éve. Ezekben a boltokban megengedett a fizetés nélküli állva olvasás, sőt külön szó is van rá: tacsijomi.
A japán képregény nem olyasmi, mint amit itthon megszokhattunk. Nemcsak tematikában különbözik – bár a manga önmagában is gyakorlatilag minden témát lefed a békeharctól kezdődően a szado-mazo pornográfiáig -, hanem abban is, hogy ezek a képregények nem komplett jeleneteket rajzolnak meg egy-egy képben, hanem a film-, avagy montázsszerűen különálló képekből építik fel a történeteket. Eizenstein valósággal imádná. Ez magyarázza a terjedelmet is: a japánok egy-egy képregényoldal elolvasásával átlag 3,75 másodpercet töltenek, egy Laurousse (Larousse – zoli79) méretű manga tehát pont elfogyasztható egy átlagos vonatút alatt.
A “képregény istene”, a “japán Walt Disney”, Tezuka Osamu élete során több mint 150 ezer oldalt rajzolt, 500 könyve jelent meg, 33 tévésorazatot és 17 egész estés rajzfilmet készített. Amikor 1999-ben meghalt, éppen a Vatikán számára készített Biblia-képregényt. Bár megképregényesítette a Bűn és Bűnhődést és a Faustot is, a legnagyobb sikert mégis a Tetsuwan Atommal érte el, ami japánban a mai napig legenda, Amerikában pedig Astro Boyként a legnézettebb tévéműsor volt.
Astro Boy egy robotgyerek története, aki a békéért harcol a gépek és emberek csöppet sem harmonikus világában. Tezuka a XXI. század Pinokkióját kívánta megrajzolni, aki majdnem tökéletes robot, és életét a harc mellett az tölti ki, hogy minél emberibb, minél érzelemgazdagabb legyen. A mangák ismertetőjegye, hogy bár a szereplők és a helyszínek jellegzetesen japánok, a történetek Tokióban, Neo-Tokióban, Oszakában vagy ezekre hasonlító fantáziahelyeken játszódnak, a szereplők kinézetre mégsem ázsiaiak, hanem eltúlzottan euroamerikai fizimiskájúak, nagy, kerek, kék szemekkel. A legtöbb történetben a főszereplők kitűznek valami célt maguk elé, és azt minden áron igyekeznek megvalósítani. A lényeg a kitartás, a küzdelem és a fejlődésre, jobbá válásra való igény. A legjobb mangákból, függetlenül attól, hogy felnőtteknek szólnak-e, mint a Dragonball. a Tetsuwan Atom vagy a Tsubasa, avagy a gyermekeket célozzák, mint a Sailor Moon vagy a Pokemon rajzfilmek, akár sokrészes tévésorozatok, akár egész estés mozifilmek készülnek. Ettől aztán a figurák még népszerűbbek lesznek, az alkotók pedig újabb százmillió jenekhez jutnak hozzá, és mindenki nagyon boldog.
A japán nyelvben külön szó van arra, aki – jórészt a mangáktól való függőségének köszönhetően – teljesen elveszíti kapcsolatát a külvilággal, azaz bekattan: ez az otaku. Egy Mijazaki Csutomu nevű férfi három kislányt ölt meg, maradványaikat a kedvenc mangahősnőjének nevében juttatta vissza a családjaiknak. Letartóztatásakor rengeteg pornóvideót és pornográf mangát találtak nála. W. Gábor 14 éves sárvári Dragonball-néző a sikertelen öngyilkossági kísérlete előtt búcsúlevelében ezt írja: “Nem bírom ki a Dragonball nélkül, mert ha nem láthatom, semmit sem ér az életem.” Ezzel együtt a keményvonalas mangafüggők többsége – jó néhány százezer ember – ártalmatlan, legfeljebb csak némileg zizis. A problémát felismerték, helyi értékén kezelik, a megoldás egyelőre várat magára.

Oldalak: 1 2 3