Rajzolni azt tudott a disznó!

Exkluzív interjú Kiss Ferenccel a napokban megjelenő Szemere Antal / Jules Verne kötet kapcsán.

KN: Talán sokan nem is sejtik, mennyi technikai gonddal jár egy archív képregény újrakiadása. Jó minőségű print felkutatása, szkennelés, retusálás és közben módszertani aggályok és egyezkedés a jogtulajdonosokkal, illetve azok örököseivel. Ha jól tudom, ez a kötet különösen sok akadállyal találkozott. Mesélnél róluk?

Kissferi: Előre is bocsánatot kérek az Olvasóktól, ha az „én” szócskát sokszor használom a továbbiakban. Nem beképzelt vagyok, csak egoista.
A Feketefehér Képregénymúzeumot [és áttételesen a Windom Sebők életműsorozatát is] én hívtam életre, amikor a 2005 augusztusában megtartott Képregénykedvelők Klubján egy asztalhoz ültettem le azokat az embereket, akik az elmúlt éra képregényes jogdíjainak a birtokában vannak.
Kozma Péter, a Karton Galéria tulajdonosa a Cs. Horváth jogok, néhány Sebők képregény és a Zórád képregények javának a jogait vallhatta a magáénak. Sebők Imre jogutódait Domján Zoltán barátom képviselte, míg a Képes Kiadó színeiben Korcsmáros Gábor közreműködött.
Kozma Péter ottlétének jelentősége kiemelten nagy volt, mert csak rajta keresztül tudtunk fogást találni a Cs. Horváth örökösön, aki a Pink Floydos pénztárgépek csilingelését vélte hallani minden adaptációs képregény újrakiadásánál. (A „nevezetes” KKK-ról készült képek megtekinthetőek galériánkban. – a szerk.)
Az azóta megszűnt Míves Céh képviseletében Bayer Tóni jött el, aki felvállalta a Képregénymúzeum egységes formájának a kialakítását, a kísérő cikkek megírásának vagy megíratásának munkáját.
A képregények felújítását az én gyűjteményem alapján a képregényes körökben jól ismert nyomdai szakember: Yuyu (alias Kroboth Jenő) vállalta magára. Az elmúlt negyven év alatt végig arra törekedtem, hogy lehetőleg a legjobb minőségű nyomatot gyűjtsem be a magyar képregényekből. Ki gondolta volna akkor, hogy ennek egyszer még döntő fontossága lesz?
Az életrajzokat én írtam a KRM-kötetekbe, melyeket az örökösökkel folytatott beszélgetéseim alapján állítottam össze. Ezek az életrajzok abszolút mértékben hiánypótlóak voltak. Egyedül Korcsmáros Pálról volt fellelhető pár sor a Kaposy-féle Humorlexikonban.
A KRM első kötete ráirányította a figyelmet a jó ideje háttérbe szorított, zseniális festőművész: Sebők Imre munkásságára.
A második kötet újra felfedezte és definiálta Gugi Sándor úttörő szerepét a magyar képregényes kánonban, és bemutatta a nagyformátumú művész legkülönfélébb stílusait.
A harmadik, a Korcsmáros-kötet igazi hőse Loupnoir (azaz Kósa Pál) volt, aki bebizonyította, hogy pocsék nyomatokból miként lehet pengeéles retust csinálni.
Podmaniczky Feri barátom pedig – rajzaival tökéletesen illeszkedve a Nagy Példakép munkáihoz – kiegészítette az Egy jenki címkockáinak a helyét.
A következő KRM, a Szitás-kötet szintén Kósa Pali keze nyomát dicsérte. Kevesen tudják, hogy a Rocambole képregényszövegét én igazítottam helyre, hogy mindenki számára érthető és olvasható legyen a történet. A meglehetősen áttekinthetetlen és szövevényes forgatókönyvet Szitás György vagy a képregény előszavát jegyző Kristóf Károly készíthette.
A legújabb Verne/Szemere-kötetnél szembesültem először azzal, hogy az eredeti szövegkönyv ma is élő alkotója horribilis árat kért a közlés jogáért.
Miután a KRM alkotói, kezdve a címlapokat tervező Fekete Imrétől az összes közreműködőig, társadalmi munkában (Lásd az „ingyen” címszó alatt!) végzik a tevékenységüket, így elhatároztam, hogy újraírom a képregény szövegét.
Szerencsére a forgatókönyvíró lineárisan követte Verne mindkét regényének cselekményét.
A választásom azért esett Szász Károly XIX. századvégi fordítására, mert egyrészt úgy véltem, hogy ezek avítt hangulata tökéletesen illeszkedik a képregény világához, másrészt a fordító jogdíjai már réges-rég lejártak.
Azt sajnos nem kalkuláltam bele, hogy eszméletlenül sok szöveget kell majd átemelnem az eredeti regényekből. Az elején még szép rendesen kiírtam a választott szöveget úgy, ahogy az dukál, de ez állati lassú és munkás dolog volt. Így később csak utaltam rá magamnak, hogy hol találhatók a könyvben a beilleszteni szánt szövegek. (Pl.: 24. kép: És akkor Nemo kapitány… 58.o. alja… hogy mit miért csinál.) Így jelentősen meggyorsult a munkám, csak a gépbe kellett belemasszírozni ezt az eszméletlenül sok betűt úgy, hogy végig ügyeljek a régi helyesírásra.
Főállású munka mellett három hónapot vett igénybe a két szinkronszöveg megírása. (Tájékoztatásul, egy átlagos képregényt egy hónap alatt készítek el.)
Aztán volt egy szusszanásnyi idő, amíg új felfedezettem, a zseniális és anonim restaurátor felújította az oldalakat és beillesztette az általam írt szöveget. És akkor újra kezdődött minden! Némelyik szövegből húzni kellett, némelyiket bővíteni, ahogy a képregényoldal megkívánta.
A végére néha nagyon meg tudom gyűlölni a saját munkámat, amint újra és újra és újra és újra átdolgozom a szöveget. Húsz évvel ezelőtt addig simogattam így az írásaimat, míg a végén színtelen, szagtalan, de irodalmilag abszolút korrekt anyag vált belőle. Ma már (mielőtt megjön a csömör) idejekorán abbahagyom az értelmetlen vízkorbácsolást.

Általában a jogutódok boldogan szokták fogadni az újrakiadás gondolatát. De ellenpéldával is szolgálhatok. Egyszer Darázs Endre klasszikus sci-fi elbeszélését, a Látószöget szerettem volna képregényre átdolgozni. Miután az örökös kérdésére közöltem, hogy nincs diplomám, döbbenten megkérdezte: „- Akkor hogyan mer írni?”
Hogy hogyan? Valószínűleg igen bátor ember vagyok. Vagy ha nem is bátor, akkor makacs.

KN: Szemere Antal neve még a komolyabb képregényrajongók körében is kevésbé ismert. Hol helyeznéd el a magyar alkotók között? Mi az, amitől külön figyelmet érdemelne?

Kissferi: Szemere Antal az az alkotó, akinek volt egy időszaka, amikor kiemelkedő alkotások kerültek ki a keze alól. Sem a korai könyvillusztrációitól, sem a kései, a Vasasban megjelent Sebők utánérzéseitől nem voltam lenyűgözve.
Nem így a most felújított, két Verne képregénytől, illetve a fantasztikus témájú Apéolóntól és A végtelen vándoraitól. Ha hasonlítani akarjuk őket valamihez, akkor talán Raymond Poïvet klasszikusához, A reménység úttörőihez (Les Pionniers de l’Espérance) állnak a legközelebb, bár szerintem Szemere művei legalább olyan jók, mint francia kortársáé.
Szemere együtt dolgozott Zórád Ernővel a Pajtásban és a Diafilmgyártó Vállalatnál. Munkakapcsolatuk abból állt, hogy Szemere levázlatolta a képregény- vagy diakockát, Ernő bácsi kihúzta, zórádosította az egészet, majd Szemere kifestette a képet. Amikor Szemere le akart válni Zórádról, felkereste a Pajtás főszerkesztőjét, hogy ő önmagában is képes lenne dolgozni, nem szorul rá Zórád segítségére.
A főszerkesztő mindkét művész számára azonos témát jelölt ki, hogy mindegyikük rajzolja meg a saját stílusában. Természetesen Zórádé lett a jobb. Mögötte már húszévnyi tapasztalat, több száz illusztráció, karikatúra és festmény sorakozott. Szemerének mennie kellett a Pajtástól.
Később mesélte az Öreg, hogy Szemere is indult a Füles ’80-as évekbeli, I. képregénypályázatán. Zórád alig bírta elásni Szemere rajzait.
„-Nagyon jól dolgozott! Rajzolni azt tudott a disznó!” – nyilatkozott elismerően róla.
1962 és 1965 között Szemere a Vasasnak készített képregényeket. Kompozícióiban sajnos tetten érhetőek az akkoriban divatos Sebők figurák és beállítások. Hogy egy tehetséges grafikus miért tér vissza a másolás, utánérzés lenézett műfajához, nem tudom. Lehet, hogy a Pajtás szegregációja meggyőzte arról, hogy nem képes saját stílusában maradandót alkotni? Szomorú dolog!

KN: Mivel magyaráznád, hogy Vernéből ennyi képregényes adaptáció készült?

Kissferi: Mert mindnyájan gyerekek maradtunk. Verne színes, eleven világa megmozgatta gyermeki fantáziánkat, és mi ugyanezt az élményt szeretnénk átadni a bennünket követő korosztálynak. Az én időmben egy méretes papundeklidoboz akár tengeralattjáróként is funkcionálhatott. Csak egy kis képzelet szükségeltetett hozzá.

KN: Nem titok, hogy az eddigi kötetek összeállításában is részt vettél. Eddig tudtommal leginkább szakértőként, illetve a nyomatokat közreadó gyűjtőként szerepeltél. Eddig ebben a kötetben vállaltad a legaktívabb szereplést. Részedről mennyi kompromisszum van egy-egy kötetben?

Kissferi: Nem sok! Magammal szemben maximalista vagyok, és másokkal szemben is ezt várom el. De meghallgatom akárki véleményét, és van, amikor belátom, hogy egy enyémtől eltérő meglátás is jó lehet.

KN: Leginkább mit változtatnál a sorozaton?

Kissferi: Szeretnék a KRM-ben ma is élő szerzők munkáit bemutatni. Nem idegenkednék egy Fazekas Attila, Rusz Lívia, Dargay Attila vagy akár Jankovics Marcell kötettél sem.

KN: Köszönöm a „beszélgetést”!

Kissferi: Én köszönöm a megtisztelő figyelmet!