Perry Moore: Hero

Szuperhős-regényt olvasni kicsit olyan, mint forgatókönyvvel mozizni vagy kottával zenét hallgatni. Élvezzük, de azért képregényben jobb lenne.

Ez különösen igaz Perry Moore Hero-jára. Elsőre érthetetlen, hogy a filmes berkekben már nevet szerző producer miért az ifjúsági regényt választotta magának, pláne úgy, hogy a történet rajzolóért kiált.

Azután elkezdjük olvasni a Hőst, és minden a helyére kerül.

Ezt a történetet nem lehet megrajzolni, egész egyszerűen azért, mert a fanfic és a mítoszrombolás határán lebeg – Moore szinte egy-az-egyben fogja a DC univerzumot, és végigvisz egy olyan történetet, amiért jóérzésű rajongók már két oldal után szentségtörésnek neveznek.

Meg persze ott van a regény másik fő vonulata, amiért a Hero sajtóvisszhangjának zömét kapta. Főhősünk, Thom, ugyanis nem csak azért nem átlagos tinédzser, mert apja bukott szuperhős. A képesség, hogy kézrátétellel gyógyítani képes, nem egyetlen titka. Sőt, nem is a legféltettebb. Thom ugyanis homoszexuális.

Úgy látszik, egy meleg főszereplő még mindig nagyobb szenzáció, mint egy szenzációs történet, ahol történetesen a szerelmi szál mindkét végén XY kromoszómás egyedek lapulnak.

Pedig, mint mondtam, a történet szenzációs: Thom egy szuperhős-jelölt csapatban találja magát, egy öregedő, láncdohányos jövőlátóval, egy kamaszodó szuperlánnyal és egy betegségeket terjesztő született vesztessel együtt.

És ha ez a leosztás még nem lenne elég, a világra természetesen pusztulás vár, és csak maroknyi csapatunkban bízhatunk. Az események természetesen követik a szuperhős-történetek logikáját, de az egyre fokozódó izgalmak mellé még megkapjuk azt a fricskát is, hogy az A osztályú hősökben nem nehéz felismerni az eredetit: Uberman, Warrior Women, vajon kik lehetnek? Még a legendás X-menek is föltűnnek pár sor erejéig. (Pontosabban egy bizonyos Borznak látják el a baját. Talán nem véletlenül: az író szerint az alapötlet akkor pattant ki a fejéből, amikor Rozsomák 2005-ben végzet Sarkcsillaggal.)

Mindezt úgy csinálja, hogy a regény nem fullad valamiféle blőd paródiába.

Vagyis a Hero mindenekelőtt egy izgalmas szuperhős történet, és habár a meleg szál valóban végigvonul a regényen, ez utóbbi még akkor sem zavaró, ha van néhány olyan jelenet, amelyet teljesen természetesnek vennénk egy hasonló műben – heteroszexuális leosztásban.

Érdekesség, hogy a kötetre Stan Lee is felfigyelt: a moziváltozat (egy tévésorozat után) már közös munka lesz.

2008. október 2., Rorimack