Papírmozi 3. – Az utolsó mozielőadás?

Jó ideje hallani képregényes körökben, hogy az antológiák kora lejárt. Világszerte csökken az olvasottságuk, az eladásaik visszaestek, egyre inkább specializálódik a vásárlók igénye. Az alakulgató hazai piacon sem terem már annyi babér egy Papírmozinak, mint hajdan egy korai Fekete-Fehérnek, pedig annak ugye markáns szerepe volt a képregénybiznisz reanimálásában. Megérdemelné utódja is, hogy csendes sikerként legalább ellavírozzon néhány lánymanga és szuperhős hátszelében, de úgy néz ki, erre sincs sok esélye: a tavaly ilyenkor napvilágot látott 3. szám egyelőre az utolsó. Pedig ez a legjobb.

Objektíve ez a kötet a legterjedelmesebb és a legdrágább is, de a száraz tények minket kevésbé érdekelnek. Bár mindenképp igazságos, hogy ha már ritkán kapunk antológiába kötött rövid történeteket, akkor legalább sokat. A nagyobb merítés többet, és jelen esetben szerencsére jobbat is jelent. Mellényúlások persze vannak, de ezek többnyire nem újkeletű tévedések, hanem a hagyományból (megszokásból?) felbukkanó régi ismerősök jelenlétéből fakadnak. De róluk később.

A nyitódarab (Az utolsó meló) kellemesen kalandos, amerikai ízű, és szépen van megrajzolva. Nomen est omen: a címe egyben a zsánere is. Hamisítatlan ponyvahangulatát fokozza, hogy a főhős dinoszauruszon lovagol. Jókedvűen térhetünk át a kötet első nehézsúlyú versenyzőjére: Marcel Gotlib legismertebb figurája, Superdupont, aki egyszerre paródiája a franciáknak és Supermannek, hat oldalt kap. Mesterien kivitelezett, klasszikus viccként felépített képregényébe Gotlib szatirikus politikai felhangokat és büdössajtra emlékeztető ufókat is belepakolt, nem felejtve el megjegyezni, hogy az űrlényeket meg a csillagos eget „k*rvára unalmas megrajzolni”. Féktelenül humoros és nagyon profi, úgyhogy egyoldalas, pornós csattanója ellenére sem vicces Proud Mary című szösszenetét is megbocsátom neki.

Az ezután következő, négy(!) oldalt elfoglaló írásra viszont végképp nincs szükség. Szép dolog a tájékoztatás Finnország képregényfesztiváljáról és –kultúrájáról, de ekkora terjedelemben értelmetlen és némileg érdektelen is a cikk. Hasonló probléma merül föl a Supermantől a rabbi macskájáig című kiállításról tudósító útibeszámoló esetében is. Bár a szerző élvezetesebben ír róla, mint helsinki utazásáról és a téma is érdekesebb, még mindig a „nem kéne” kategóriába tartozik az írás. A Pályázati körkép és a Képregénytörténet rendben vannak, bár ez utóbbi már megint túl hosszú. A nem-képregényes tartalom további része a szerzők rövid bemutatására szorítkozik, ezzel szintén nincs gond. A koncepció, hogy a felvonultatott alkotások közé levezető-feszültségoldó jelleggel cikkeket ékel be a szerkesztő: érthető. De számoljunk csak utána: ha az útleírások hét helyett mondjuk két oldalt kapnak, rögtön nyerünk öt szabad oldalt, ahová már egész pofásan befér némi plusz képregény. Jobban jártunk volna.

Ha már rátértünk a negatívumokra, gyorsan essünk túl a nehezén: megint van két rövid Batman-sztori. Ezek átlagos szuperhős-mércével mérve valóban különlegesek (náci kémmel ill. fiatalkorú bűnözőkkel a középpontban), de egy ilyen amúgy is szokatlanabb témákat körbejáró válogatásban nem tudnak érvényesülni, arról nem is beszélve, hogy a rendszeressé vált Batman-kötetek mellett feleslegessé és talán unalmassá váltak. Nem hiszem, hogy akad olyan vásárló, aki kimondottan azért vesz meg egy 3000 forintos antológiát, mert olvashat benne 16 oldal Batmant. Talán ideje lenne pihenni küldeni a Bőregért, legalábbis a Papírmoziból. Mondom ezt annak ellenére, hogy az 1943-ban játszódó Áramszünet a Macskanővel és az említett besúgóval kimondottan szórakoztató.

Jó választás volt viszont Das Pastoras és Carlos Portela spanyol szerzők képregénye, Az oroszlán része. A Les Hérésiarques fantasy-sorozat bevezetője elsősorban egyéni rajzai és fabula-jellege miatt élvezetes olvasmány. Miriam Katin Parfait-ja nem szorul rá a magyar szerző apropójára: a gyűjtemény egyik csúcspontja. A komoly, „felnőtt” témát bemutató, ugyanakkor végtelenül melegszívű történetet talán a Persepolishoz lehet hasonlítani (a párhuzamot kézenfekvővé teszi, hogy itt is egy kislány a mesélő). Aleksandar Zograf Jövő a múltból címmel gondolkodtat el ismét a balkáni állapotokról. A szöveg agyonnyomja a képregényt, ami ennek ellenére nem rossz, Zograffal azonban nem először találkozunk, kötete is van magyarul: meglennék nélküle. A kelet-európai témakör viszont továbbra is izgalmas, talán ideje lenne új alkotókat fölfedezni (a Stripoteka antológia szerzői közül esetleg). A Papírmozi megjelenésekor viszont nem volt még magyarul olvasható Marcel Ruijters önálló albuma, az Inferno, így a Locus Solus című történetben találkozhattunk először fametszet- szerű rajzaival és a kalandos életű apácákkal – Ruijters kötetével egyetemben ez a sztori is melegen ajánlott.

A régi ismerősök sorát szaporítja Beton is. Paul Chadwick történeteit eddig is nehezemre esett értelmezni, és bár egy-egy panel vagy monológ nagyon betalál, összességében mégis furcsa, vegyes az összkép. Még lehet benne szufla. Nem így a Pszichoparkban, amivel Frank Cho már jó ideje bebizonyította, hogy nagyságrendekkel jobban rajzol, mint ír. A magyar olvasóknak rengeteg alkalma volt rájönni erre, úgyhogy a valóban igéző Brandy és barátai nem tudom, kinek hiányoznának a továbbiakban. Szerencsére hamar megfeledkezem róluk, Möbius Rock City-je ugyanis megint hibátlan darab: a szöveg nélküli oldalakon futurisztikus-orwelli történet bontakozik ki, nagy poénnal a végén. Remek munka. Frank Miller is jelzi, hogy méltó a hírnevére: a kőbunkó Lance Blastoff ezúttal néhány oltalmat kereső, aranyos kis földönkívülit aláz meg, majd jól levonja a tanulságot – zseniális. A válogatás utolsó felvonása Guy Davis A fényképész című, szintén nagyszerű képregénye (ez a történet szolgál alapul a Papírmozi Zorro de Bianco által jegyzett, ötletes borítójához is). A témáit „foglyul ejtő” fotográfus sorsszerűen végződő ámokfutása a századelő hangulatával karöltve pompás szórakozást biztosít.

A legvégére hagytam az antológia leghosszabb történetét, szintén visszatérő szerzőtől. Tacumi Josihiro mangájának sablonos címe nem ígér sok jót (Megint egy Inferno? A Ruijters-kötet legalább tényleg a Pokolban játszódott). Ettől függetlenül lapjain egy mesterien megírt történetet kapunk a gekiga (felnőttmanga) atyjaként is emlegetett alkotótól. Tacumi kedvelt témájával indítunk: Hirosima mitikussá emelt helyszínére emlékszik vissza a főhős, Kojanadzsi. Ő vesz észre egy, az atombomba által a falba égetett ábrát, ami leginkább egy anyját masszírozó gyermek körvonalaira emlékezteti. Lefényképezi a romokat, és híres lesz: képe a világháború ártatlan áldozatainak mementójává válik. Később azonban fény derül a megörökített jelenet valódi történetére: egy gyilkosság zajlott le éppen a bomba becsapódásának pillanatában. A Nagyítás című filmklasszikus alapját is képező fordulattól Tacumi története váratlan irányt vesz. Amíg Antonioni filmjében a realitásérzék elvesztésére, a „semmi sem valóságos” filozófiájára futott ki a cselekmény, itt sokkal cinikusabb irányt vesz: Kojanadzsi maga is gyilkossá válik. Az illúziók nélküli, romlott világ képe és az ezzel kontrasztos, rajzfilmszerű ábrázolás egyedi hatást szül. Mesteri képregény, talán az antológia legjobbja.

Gyűjtemény-jellegénél fogva szinte óhatatlanul előforduló hibái ellenére a Papírmozi 3. maradandó élmény. Rövid képregényei közt akad, amelyik csak szórakoztat, lenyűgöz, esetleg elgondolkodtat. Nem tudom, további sorsa hogy alakul majd, de az biztos, hogy kár lenne érte.

Kránicz Bence, 2008. július 22.