Mesteri történetszövés – Pókember: A pókverzumon át

Az új Pókember film egyik jelenetében két hősünk, Gwen és Miles kettesben ücsörög fejjel lefelé egy banktorony tetején. Ez a hely egyesegyedül az övék, ahol kifújhatják magukat, kitisztíthatják fejüket, távol a világtól, a kudarcoktól, elvárásoktól, csalódásoktól, a felnőttek és a felnőtté válás minden problémáitól. Ahol a holnap a láthatáron túl elterülő titokzatos birodalomnak tűnik, egyszerre karnyújtásnyira és végtelenül távol. Mindnyájunknak voltak ilyen helyei, ilyen pillanatai kölyökként. Ahol nem voltunk kíváncsiak Nagy Szavakra és Igazságokra, és mégis, kívülállókként voltunk részei egy Nagy Egésznek, ahol át- és megélhettük a pillanatot, miközben nap mint nap próbáltunk bizonyítani magunk és mások előtt.

Ezek a jelenetek adják a Pókverzum-sorozat sava-borsát, minden más eköré épül. Mert hát mi másról is szólna a világok közötti utazás, minthogy utat találunk a másikhoz? Tetszik vagy sem, mindnyájan a saját párhuzamos valóságunkban élünk, ahonnan azonban mégis megéri kitörni, nem csak a felfedezés öröméért, hanem hogy ne legyünk egyedül. Persze jópofa a dimenziók közötti agymenés, de enélkül csupán sallang lenne az egész.

Az elején egy kicsit talán túl hamar bele is dobnak minket a mélyvízbe, egymás után két elborultabb csatának lehetünk tanúi, mindkettő kreativitásban és energiában köröket ver megannyi látványfilmjére, éppen csak kicsit már olyan a végén, mintha tévedésből hígítatlanul innánk egy egyébként finom szörpöt. Ahol nemcsak akkora látványorgiát, de olyan információdömpinget kapunk, ahol pislogni nem merünk, nehogy lemaradjunk valamiről, és a fenébe nem lehet leállítani a filmet, hogy kikockázzunk minden utalást – épp csak a moziból nem jönnénk ki soha.

Az egyik ilyen csatában ismerhetjük meg Foltot, akinél talán nincs is Zs-kategóriásabb gonosz a Pókember-képregények világában, hiába a jópofa képessége. Az alkotók azonban mégis a legtöbbet hozzák ki belőle, karaktere pedig szembeállítható az előző film gonoszáéval, Vezérével. Míg Wilson Fisk egy hétköznapi, de befolyásos ember volt, aki az árnyak mögé bújva hatalmát, seregét és pénzét felhasználva próbált kaput nyitni más világokra, addig Folt egy pitiáner kis senki, aki nem kérte ezt a hatalmat, de akkor már megmutatja magát. Még a dizájnjuk is egymás ellentéte, míg Fisk egyetlen, feketébe öltözött hústömeg, akinek csak az arca világít ki alakjából, addig Folt egy langaléta, arctalan humanoid rém, akinek fehér testét fekete foltok tarkítják. Kicsit olyan ő, sokkal jobban megírva, amilyennek Elektrót szánták a második Csodálatos Pókemberben (és amit végül Nincs hazaútban korrigáltak).

A történet mégsem az ő karakterére van kihegyezve, hanem arra a dilemmára, mit is jelent felelősségteljes szerepet vállalni és milyen áron is tesszük. Ha az előző film mondanivalója az volt, hogy mindenki lehet hős, a mostanié az, hogy mindenki lehet ember, és ezt szépen, intelligensen, érzékenyen tálalja, tovább szőve azt, amit ott elkezdett. Kicsit talán feszesebb volt az első rész dinamikája, ami egy eredettörténetet mesélt el hihetetlen szakértelemmel és kikacsintással az ezerarcú hősről, akiből ott hat is akadt. A második rész egy trilógia középső darabja, ami nem csak felveszi a fonalat, de azt át is adja a következőnek. Kicsit furcsa is ez a jelenlegi érában, ahol minden egyes epizód vagy önmagában akarja megállni a helyét, vagy pedig egy nagyobb univerzumba simul bele, és valahol éppen ezért mégis jó érzés ezzel a történetmeséléssel találkozni. Ahogy az is, hogy a ma divatos kontinuitás helyett mekkora természetességgel teszi le a voksát az iterációk mellett, ahol megfér egymás mellett megannyi értelmezés.

És működik a megannyi ötlet, kicsi és nagy, a számos stílus kavalkádja, a fordulatok, a fő- és mellékszereplők, valamint Daniel Pemberton aláfestő zenéje, ami végig saját, jól felismerhető hanggal bír. Semmi gond nincs a szuperhősökkel, amíg történet akarnak elmesélni, nem pedig tartalmakat ránk zúdítani.

Márpedig míg a tartalmakat hamar elfeledjük, a történetek sokáig velünk maradnak és elkísérnek minket. Ebben rejlik az erejük, univerzumon innen és túl.

Pusztai Dániel