Megkérdőjelezés

Az irodalmi elemzés számomra ingoványos talajnak számított, nem azért, mert megpróbálkoznék vele, hanem maga a tevékenység lényege miatt, nevezetesen, hogy egy szubjektum önkifejezését egy másik szubjektum megfejtse, majd egy (nagyobb számosságú) harmadik fél számára próbálja meghatározni egy minél közösebb koordináta-rendszerben.
Lénárd Laci írását/képregényét olvasva feltolult a vágy, hogy megosszam a szubjektíve fellelt nagyszerűségét, de második mondatként a mentegetőzés állt sorba, miszerint ez a „beszámoló” nem lehet más, mint szubjektív. Harmadikként a kérdés jött, hogy egy képregény kritika/vélemény/ismertető mennyire lehet objektív és nyilván, a felszínen egyértelműbben érzékelhető alkotás és hivatkozási rendszer a szubjektív-objektív skála utóbbi oldala felé tolja a lehetőségeket, így pl. egy kalandos történet, ami ismerős hatásmechanizmusra épít, könnyebben objektivizálható.
Nohát, Laci zsebkönyve olyan pontra mutat, amit régi baráttal való sörözéskor elő szokott néha jönni: itt van ez az univerzum, itt vagyunk benne mi és ijesztően lenyűgöző, mennyire kis idő és tér jut nekünk, ha csak bolygónkra vagy akár szülőföldünkre keretezzük is a fókuszt. Aminek a végén ott a cetlire írt kérdés: mi értelme?
Fura, hogy ez a végpontszerű kérdés örömteli mosolyt rajzol most is az arcomra, mert ennek a sokféle módon mérhető, kimatekozható, bebizonyítható eredménnyel rendelkező témának az eggyel mélyebbi szintje talán törvényszerűen ellentéte az annak a kilátástalan egydimenziós válasznak, hogy: semmi.
A semmi felszabadít, full kezedbe adja a döntést és lágy szellőként oszlatja el az előzőleg gyomorgörcsösen komoly, most viszont Isten hunyorgó tekintete előtt emelkedő, pipafüstnek tűnő kérdést, aminek a helyén a sörreklám szlogenje marad: mi értelme? amennyit beletöltesz. Vagy amikor az egyik híres pszichiátert kérdezték az öngyilkosságról és elmélázva mondta, hogy hát, mindenkinek van lehetősége dönteni az abbahagyás mellett, de ő személy szerint, végighallgatja a szimfóniát, akkor is, ha tudja, hogy vége lesz és azt is, hogyan.
Laci azzal, hogy rámutat erre a kérdésre és nem ad választ, emlékeztet a megkérdőjeleződés természetes jelenségére. Amikor a hétköznapi mégsem egyértelmű, amikor elveszítjük a biztonság érzetét, de visszakapjuk a félelmetesnek tűnő szabad választást, amikor kirázzuk egy mozdulattal az összes kincsünket a szemetesbe, de hatalmat kapunk értékekkel berendezni az univerzumunkat, és mindehhez még az életünkért csak minket terhelő felelősség is jön.

Mindezt egy nem kevés oldalból álló kötettel éri el, amihez szemmel láthatóan kellett kitartás, a kínzónak érezhető kérdések fegyelmezett végiggondolása, a megfelelő szavak megkeresése, amivel elérhető az olvasó, de az képlékeny, szokásos közegből kimozgató gondolati szint is, ami ilyen laza fenti kérdéseket és válaszokat képest szülni.
És ravaszul kapott ám ilyen címet is (szubjektíve) a kiadvány, hogy „Alkotói válság”, mert jó volt olvasni. Ült a ritmus, a szavak, képek, szünetek, a fókuszolás sebessége, a szótlanság, az elmosódott háttér-történet rétege is, ami a végére klasszul kikerekedett egy tök érdekes lehetőséggé a maga szürreális, póklábú macskafejeivel.
Nagyon szubjektívnek kell lennem, ha kívülről nézem ezt a véleményem, de ez az elemzősdi felment, úgyhogy örömmel írom, hogy bitang jól sikerült.
Olvassátok, nézzétek, hallgassátok a csendet!

Halász Zoltán