MangánOxid 2014 Ősz

Love*Com #10

Tizedik kötetéhez érkezett Nakahara Aya önfeledt, könnyed romantikus komédiája, a Love*Com. Nem feltétlenül jelent ez különösebb mérföldkövet a történetfolyamot illetően, a főszereplő tinédzserek mégis kusza szerelmi viszonyuk eddigi legnagyobb kihívásával kénytelenek szembenézni: a semmiből felbukkan ugyanis egy harmadik fél.

Koizumi Risa (a lány) és a nála egy fejjel alacsonyabb Ootani (a fiú) az osztály legkülöncebb figurái, de a többiek figyelmét nem extravagáns küllemükkel, vagy kirívó magatartásukkal, hanem megmosolyogtató lököttségükkel vonják magukra. Szerelmük a korábbi kötetek alatt számtalan próbát kiállt már, ahogy a vallomást megelőző viszonylag hosszú „ismerkedés” alatt is szinte csak egymással törődtek. Egy kapcsolatban élni azonban más, nagyobb önfegyelmet és a függetlenség egy bizonyos szeletének feladását is jelenti, Nakahara Aya pedig a friss kötetben erre próbálja megtanítani hőseit. A korábban Defekt Duóként is emlegetett pár életét először Ootani (egyébként esélytelennek tűnő) továbbtanulási szándékai, és az ezzel járó felkészítők, vizsgák árnyékolták be, Risa részéről azonban nagyobb fenyegetést jelent a színen feltűnő Kohori, a diákmunka helyszínéül szolgáló étterem kisegítője. Mikor Kohori és Risa több időt kezdenek egymással tölteni, mint ami indokolt lenne, az amúgy is törékeny tinédzserkapcsolat pillanatok alatt elillan.

Nakahara Aya sorozatában talán az a leginkább figyelemre méltó, ahogy a tiniszerelmeket, azok természetét boncolgatja, ezáltal kényszerítve bele az olvasót (kortól függően) a nosztalgiába, vagy pedig mindennapi életének újraélésébe. Minden elképzelhető fordulat (féltékenység, vívódás, „megcsalás”) előbb-utóbb megjelenik a képregény oldalain, sőt kis túlzással mindig tudja az olvasó, hogy nagyjából mi fog következni, mégis a ráérős tempó, a bájosan elnyújtott szituációk és a kellő mértékben adagolt önfeledt humora miatt képesek vagyunk ettől eltekinteni, és kortól és nemtől függetlenül élvezni.

Persze ez a sorozat sem tökéletes, Kohori karaktere például nem kap olyan mélységet, amit a szerepe, illetve a szerepének súlya indokolna, felbukkan, megkeveri az „állóvizet”, de az olvasó ingerküszöbét alig éri el. A Love*Com esetében továbbá az is feltűnő, hogy a mellékszereplők szinte teljesen elsikkadnak a főszereplő páros mellett: Risa és Ootani jelen körülmények között erős karaktereknek számítanak, akikkel a slapstick humor és a romantikus komédiák összes bejáratott kliséjét el lehet játszatni, mégsem lesznek unalmasak, de rajtuk kívül nem nagyon kaptunk még értékelhető karaktereket. A következő kötet beharangozójából viszont kiderül, hogy a helyzet változni fog, és az osztály másik párja, Nobu és Nakao kerülnek reflektorfénybe. Kíváncsian várjuk, ezt a feladatot hogyan oldja majd meg a mangaka.

A konfliktusokon túl azért a Love*Com alapvetően egy komédia, így a boldog befejezés sem marad el: vizsgák ide, rámenős munkatársak oda, úgy tűnik, hogy Risát és Ootanit az ég is egymásnak teremtette.

Vampire Knight #10

Az első nagyobb, összefüggő történetfolyamának végéhez érkezett Hino Matsuri népszerű vámpíros-romantikus mangája. A Vampire Knight első felének fináléja a szokásosnál visszafogottabb lett, nem is csoda, a 9. kötetben látható, amúgy a sorozattól kissé idegen látványos akciójelenetek utóhatásait elemezte.

A Vampire Knight egy olyan iskolába játszódik, a Cross Akadémián, ahol két évfolyam tanul párhuzamosan a nappali és az éjjeli tagozaton. Az intézmény különlegességét az adja, hogy tanulói között szép számmal fordulnak meg vámpírok, akik a nappalisok számára rendkívül vonzónak tűnnek, de korántsem veszélytelen a velük való ismerkedés. A manga alaphelyzete azonban nem ilyen egyszerű, a középpontba ugyanis egy tekintélyes múlttal rendelkező család drámája került: a Kuran dinasztiában régen történt nézeteltérések miatt robbantak ki például az előző kötetben tapasztalható véres harcok, amelyben a szemben álló felek minden korábbinál nagyobb csapást mértek az iskola egészére. Az első nagyobb szakasz fő ellenségét, Ridot vérszomja és bosszúvágya hajtotta, amikor megtámadta az akadémia tanulóit, hogy megszerezze magának a főszereplő lány, Yuuki vérét. A helyzetet ráadásul három tanuló, a félénk Yuuki, valamint a két egymástól meglehetősen különböző fiú, Kaname és Zero kvázi szerelmi háromszöge árnyalja, ami a rövid háborúban történtek miatt, no meg az időközben nyilvánosságra került Kuran családhoz fűződő viszonyuk miatt bomlott fel.

A tizedik kötetben már a csata utóhatásai kaptak hangsúlyt, elcsendesedett az akadémia, semmi sem lesz már ugyanolyan, mint korábban. Annak akinek az eddig történtek kissé kuszának hatottak (többek között számomra is), az új kötet valamelyest helyrerakta a dolgokat, és a következőtől induló új történet remélhetőleg ezt a kissé letisztultabb formát követi majd. A Vampire Knight egyébként Japánban a manga tavalyi befejezése után is töretlenül népszerű és kedvelt, új inkarnációjában januárban musical-változatban is bemutatkozik a szigetország közönségének.

Nana #16

A Nana 16. kötete ott veszi fel a fonalat, ahol az előző abbahagyta: a történet középpontjában álló két rivális zenekar közti szakadék még nagyobbra nő, és ettől kezdve már végérvényesen külön utakon járnak. Míg a Trapnest Európába, egészen pontosan Londonba utazik lemezfelvételre, a manga egyik főszereplőjét, Komatsu Nanát is a soraiban tudó Blast (hosszabb nevén Black Stones) itthon igyekszik a rajongók kedvében járni. Egy zártkapus, titkos bulit szerveznek Karácsony előtt, amin az ország minden tájáról érkezett, egyébként rendkívül szervezett rajongói klubjaik néhány szerencsés képviselője vehet részt. A maroknyi szerencsés között bukkan fel a néhány kötettel korábban már megismert oszakai Blast-fan, Misato is, akivel Yazawa Ai írónőnek bizonyára nagy tervei vannak, a dolgok alakulása legalábbis ebbe az irányba mutat.

Az új kötet ugyanott folytatja tehát, ahol az előző abbahagyta, de egy kicsit mégis tovább merészkedik az egyre fenyegetőbb, a múlt apró részleteivel kikövezett úton. A minden hájjal megkent újságírók ugyanis az egyik pletykalap megbízásából szimatolni kezdenek Oosaki Nana múltja után, és egyre érdekesebb dolgokra bukkannak, ami az érzelmileg amúgy is labilis, az állandóságot hányattatott gyerekkora miatt kereső, de soha meg nem lelő lány számára kevés jóval kecsegtet.

A 16. kötet az eddigi talán legvaskosabb könyv a sorozatban, a majd’ kétszáz oldalas történetet ezúttal egy 50 oldalas extrával fejelték meg. Ebben a plusz történetben a Blast fiatal szépfiújáról, Noburól, múltjáról, az általa bejárt útról tudhatunk meg többet. Nobura egyébként ráfért egy kis reflektorfény, eddig – legalábbis számomra – egy felelőtlen, fiatal zenész volt csupán, semmi más, az eddigi fejezetek alatt a mangaka is rendre más karakterekkel bíbelődött inkább, és bár nem mondhatnánk, hogy Nobu sekélyes szereplője volt a Naná-nak, nem is kifejezetten tartozott a sűrűn elővett, kirakatba tett karakterek közé. Ez változik most meg, illetve mostantól, hiszen Nobu múltjának néhány darabját felvillantva máris több réteggel gazdagodott, és ha csak fele ennyire sikerül a későbbiekben elkapnia a karaktert Yazawa Ai-nak, nem lesz okunk panaszra.

Nincs könnyű dolga egyébként a mangakának, hiszen a sorozat folyamán rengeteg szereplőt kell párhuzamosan terelgetnie: már csak a két zenekar tagjai kiadnak együtt szinte egy tucatot, a számtalan menedzserről, segítőről, a rendszeresen felbukkanó mellékszereplőkről nem is beszélve. Az a sorozat elejétől tiszta, hogy a középpontban szinte kivétel nélkül a két Nana barátsága, életük, a felnőtt lét nehézségei elleni küzdelmeik dokumentálása kerül, mégis, a második vonalban tevő-vevő szereplők hada sem egy dimenziós, mindenkinek iránya van, múltjából (ami általában sötét, de legalábbis nem foltmentes) a jövőbe tekintve gazdagodnak rétegekkel folyamatosan.

A folytatásban vélhetően a figyelem Oosaki Nana igencsak érdekes, számtalan kérdéssel és rejtéllyel terhelt múltjára irányul: ha az előző kötet a csendes vegetálás volt, ez inkább tűnik vihar előtti csendnek.

Naruto #22

Kisimoto Maszasi mangája továbbra is hozza a kötelezőt: letisztult rajzok, pörgő akció, jól kitalált, érdekes karakterek csapnak össze lépten nyomon, miközben azért sikerült hőseit (minden szempontból) A-ból B-be juttatnia.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Naruto néhány avarrejteki társával, Sikamaru vezetésével expedíciót szervezett, hogy felkutassák rossz útra tért barátjukat, az amúgy is magának való Szaszukét. A nindzsatanonc egy korábbi összecsapásban kapott halálos „pecsétet” az egyik legrettegettebb ellenféltől, Orocsimarutól, és attől a pillanattól kezdve egyre nehezebben tudott szabadulni a sötét erők csábításától. Elfogadva sorsát csatlakozott Orocsimaru csapatához, legalábbis elindult, hogy az ellenség embereinek kíséretével találkozhasson új vezérével. Ezt próbálják megakadályozni minden áron Narutoék, de ehhez minden bátorságukra szükségük van, hiszen Orocsimaru emberei minden korábbi ellenfelükön túltesznek.

A legújabb kötet tematikailag gyakorlatilag azonos az előzővel, tekintve, hogy bár lassú léptekben, de ugyanannak a sztorinak a folytatásai. A Szaszuke kézre kerítése érdekében szervezett mentőakcióban az egyik ellenféllel a legutóbb a dundi Csódzsi maradt hátra egy kiadós csetepatéra, miközben múltjának számunkra ismeretlen, igen érdekes momentumai villantak fel a karakter jelen helyzetben adott reakcióit még inkább tisztázandó, ezúttal pedig a még titokzatosabb, különleges képességű Hjúga Nedzsi vállalja a harcot az éppen aktuális ellenféllel, Kidómaruval, hogy a többiek folytathassák a hajszát.

Jó tudni, hogy Kisimoto Maszasinak vannak olyan erős karakterei a zsákban Naruto mellett is, akikkel egy komplett kötetet, azaz több egymást követő fejezetet is könnyen meg tud tölteni. A 22. kötetben például a címszereplő Naruto csak mutatóban, egy-két oldal erejéig bukkan fel, illetve néhány visszaemlékezésben kerül elő, helyette a teljes könyv Hjúga Nedzsire koncentrál, akiről így szintén rengeteg új információval gazdagodhatunk.

Akinek az eszeveszett akció, az érdemben nagyon lassan csordogáló, de rendkívül látványos történet úgy általában véve nem fekszik, annak nem biztos, hogy az efféle shōnen szériák a legjobb választás, de ha ennek ellenére valaki rászánja magát, és beleolvas, ezeken felül érdekes karakterekkel, gondos jellemfejlődéssel „vigasztalódhat” a világ jelenleg egyik legnépszerűbb mangájában. Jó lesz azonban sietni ezzel a beleolvasással, hiszen a már most kultikus sorozat a korábbi bejelentéseknek megfelelően valóban véget ért Japánban: a dupla, a második felében teljesen színes befejező epizód most novemberben jelent meg, így összesen 71 kötettel végérvényesen befejeződtek Naruto kalandjai. Bár a tervek szerint jövőre indul még egy rövid spin-off manga, illetve kapunk még egy tévés különkiadást, valamint egy nagy durranásnak ígérkező, tényleg utolsó, grandiózus finálénak szánt és valószínűleg rengeteg nézőt vonzó mozifilmet is, vége, ennyi volt. (Ide kattintva megnézhető, hogy Eiichiro Oda, a One Piece című sorozat alkotója miként vett búcsút a nindzsatanonctól mangájának legutóbbi fejezetében. A sorozat logójára érdemes koncentrálni.)

Farkas Dávid