Loki – vissza a mitikus gyökerekhez

Tessék, így kell elmesélni egy történetet a germán mitológia isteneiről. Az író Rob Rodi olyan természetességgel és eleganciával mutatja be nekünk Asgard világát, ahogy azt rajta kívül még csak Neil Gaimantől láthattuk. Ebben persze segítségére vannak Esad Ribic festett paneljai, amelyek a visszafogott színeket részesítik előnyben. Nyoma sincs a korai képregények és a filmek pszichedelikus Asgardjának – az istenek lakhelye minden nagysága ellenére kopár és sivár, mint egy északi erősség.

Mert lássuk be, a germán mitológia szerves része volt az a zordság, ami még az istenek életét is meghatározta. Bár hihetetlen erővel bírtak, nem voltak halhatatlanok – csatában elhullhattak, fiatalságuk pedig külső forrásból származott. Tyr feláldozta a kezét, hogy leláncolják Fenrirt, Odin, Mindenek Atyja pedig a szemét adta és kilenc éjen át lógott a Világkőrisről a tudásért cserébe, ami mindenek urává tette. Szemben például az olümposziakkal, a küzdelem az ázok életének szerves részét jelentette.

Erről talán legtöbbet Loki mesélhetne, a cselszövő, akit a Marvel képregények Thor, és nem Odin fogadott fivérévé tettek. Azonban Rodi és Ribic képregényében ő nem Tom Hiddleston örökifjú rosszfiúja, hanem egy megkeseredett vénember, ősz hajjal, ráncokkal, pocakkal, igencsak hiányos fogazattal. A küzdelemmel, ármányokkal és keserűséggel teli évezredek otthagyták a nyomukat rajta, és így amikor végre valahára legyőzi Thort, akkor nemhogy nem tud mit kezdeni a hatalmával, de még élvezni is képtelen. Így hát első dolga az, hogy egyenként szembenézzen saját démonaival – a családja tagjaival, akik sosem fogadták be őt.

A Loki voltaképpen azt a történetet meséli el, amit más képregények két oldalban lerendeznek, amikor a hős ellenfele megpróbálja kiélvezni rövid győzelmét. Mert tudjuk, hogy végül a jó diadalmaskodik, és tudja ezt Loki is, és legbelül azért küzd, hogy egyszer, csak egyszer az életben ez az illető ő legyen. Hiszen annyit szenvedett családja árnyékában, és ez minden gyarlósága ellenére esendővé és szánandóvá teszi.

Ebből is látszik, hogy a Loki nem egy akciódús képregény, sokkal inkább egy Shakespeare-dráma, ahol az összecsapásoknál jóval fontosabbak a motivációk, ahol a főszereplőt egyszerre lehet gyűlölni és sajnálni. Emellett otthonosan mozog a mitológiában, és ügyesen szembesíti a képregények világát mitikus gyökereivel. Ehhez pedig társulnak Ribic festett grafikái, amelyek stílusukban és kidolgozottságukban a legszebb európai képregényalbumokat idézik.

A Lokit bátran ajánlom nemcsak szuperhős- vagy képregényrajongóknak, hanem azoknak is, akik szerették a skandináv mitológiát, a Shakespeare-darabokat vagy csak szeretnének egy karakterközpontú, okos fantasy-történetet olvasni.