Azért mégiscsak van abban valami nem csak tiszteletreméltó, de szerfelett szívmelengető is, hogy ahelyett, hogy új színészt választottak volna a szerepre, Ryan Coogler csapatával egy teljes filmet szentelt a tragikusan fiatalon elhunyt Chadwick Bosemannak, ami a legelejétől a legvégéig róla emlékszik meg. Különösen üdvözítő hozzáállás ez azt figyelembe véve, hogy Hollywood sokszor termékként tekint a színészekre, és pislantás nélkül képes az egyiket a másikra cserélni.
Persze ez könnyen átcsaphatott volna a másik végletbe, amikor meglovagolunk egy tragédiát – szintén nem ismeretlen jelenség Hollywoodban –, de Coogler őszintén mesél a veszteségről, a gyászról, hogy mikor kell továbblépni és mit kell megőriznünk az elhunyt emlékéből. Ez olyan dolog, amivel életünk során nekünk is folyamatosan meg kell birkóznunk, éppen ezért a téma nem tűr el lekezelő kioktatást vagy szenzációhajhászást.
A gyász végső soron a gyógyulásról szól, és mint ilyen, időt igényel. A Fekete Párduc második része ennek megfelelően nem kapkod, nem rohan A-ból B-be, hanem szépen, ráérősen felfest előttünk egy egész tablót. Szépen, lassan, már meditatív nyugalommal, ahogy a tenger hullámai mossák a partot. Ó, persze vannak benne csaták és robbanások, de ezúttal hőseinknek nem ráerőltetni kell a békét a világra, hanem megtalálni magukban, hogy azt tényleg meg is oszthassák.
Az utóbbi időben a szuperhősfilmek mintha el kezdtek volna kiüresedni, ahol a mondanivaló sokszor csak alibiként volt jelen a tűzijáték mellett. Az igazságok maguktól értetődők voltak, az elérésükhöz pedig sokszor elég volt jól odacsapni. Tad Williams mondta a fantasy zsáneréről, hogy mindig is imádni fogja mindazért, amiről szólhat, és mindig is frusztrálni fogja, milyen könnyen válhat komfortkajává. Én pontosan így érzek a szuperhősök műfaja iránt. Attól, mert valóságtól elrugaszkodottak, még igen is szólniuk kell valamiről, tisztán, őszintén, mindennapjaink fonákságaira éppen a fantasztikum tükrével rámutatva.
Valahol szimpatikus az is, hogy ezúttal nincs jó és rossz oldal, két fél csap össze egy egyre elmélyülő konfliktusban, ami persze elkerülhető lenne, ha nem mindkét oldal elsősorban büszke harcosokból állna, hanem legalább ennyi diplomata is erősítené a soraikat. Márpedig az atlantisziak – itt talokaniak – bizony éppen olyan harcosnépség, mint a wakandaiak, akik egyszerre próbálnak elrejtőzni a világ elől és, ha sarokba szorítva érzik magukat, mégis teljes hévvel odacsapnak. Érdekes döntés volt megtenni Namor népét majának, de a diverzitás mellett – és egyébként jó maja nyelvet hallani egy látványfilmben – ad egy újabb mélységet, hiszen mindkét oldalt a korábbi gyarmatosításokból fakadó sebek motiválják, az emberi történelemből éppen ezért igyekeztek kimaradni, de a valóság ott kopogtat az ajtajukon.
És mégis képtelenek összefogni. Nem csoda, a képregények Namorja maga volt a megtestesült arrogancia, aki ugyanakkor saját erkölcsi kódexszel bírt, és így nem tűrte, ha valaki durván bánt egy nővel. Hangos volt, gőgös és kő kövön nem maradt utána. Tenoch Huerta ezzel szemben sebezhetőséggel, óvatossággal és némi körültekintéssel ruházza fel őt, de attól még a maga módján egy két lábon járó természeti erő. Még a képregényes szemmel elborult bokaszárnyakat is képes méltósággal felruházni.
A film középpontjában mégsem ő áll, hanem a wakandai nők, mint Shuri (Letitia Wright), Ramonda királynő (Angela Bassett), Okoye (Danai Gurira) vagy Nakia (Lupita Nyong’o). Miként birkóznak meg az őket ért fájdalommal együtt és külön-külön, milyen kötelékek fűzik őket össze és milyen tüskék állnak közéjük. Ez később kiegészül Riri Williamsszel (Dominique Thorne), akit korábban kívülálló mivolta miatt magára hagytak volna. Persze szerepet kap az egyszerre nagyszájú és –szívű M’Baku (Winston Duke) vagy az enyhén neurotikus Everett Ross (Martin Freeman), de csak annyira, hogy megadják a kellő teret a többieknek.
Ezek mellett azonban a második Fekete Párduc csöppet sem hibátlan, sokszor nagyon ráérős, és bizony akadnak jelenetek, amelyek lehettek volna acélosabbak, kezdve a legelsővel. Pár dolog tekintetében lehetne lazább akkor is, ha nem akar mindenáron a jól bevált formulához nyúlni. Olykor érződik, hogy mégiscsak a Disney égisze alatt született egy-egy visszatekintésen vagy egy elnyújtott világbemutatáson. A csaták közül inkább az utolsó marad csak emlékezetes – amelyen egyébként hatványozottan érződik Ta-Nehisi Coats egyébként is fellelhető hatása –, akad olyan, amit mintha az előző részből melegítettek volna fel. A lezáráshoz képest pedig a Király visszatér kapkodó idegbetegnek tűnik.
De mégis jó rajta végig érezni, hogy tudja, mit akar. Emellett külön dicséret illeti Ludwig Göransson zenéjét, ami nem csak háttérzajként van jelen, hanem képes egy atmoszférát adni akkor is, ha nem rendelkezik olyan markáns egyéniséggel, mint Djawadi, Silvestri vagy Zimmer alkotásai.
A Marvel negyedik fázisa kezdett olyanná válni, mint a barát, aki az átbulizott hosszú hétvége után sem akar elmenni, hanem elterül a kanapédon, elvan, olykor chipszabálás közben jópofa történetekkel traktál, de azért már kezd kicsit fárasztani. A Fekete Párduc 2 ez alól kivétel, akkor is, ha számos más elődjét nem menti fel a mulasztása alól.
De nem is ez a célja, hanem elmesélni egy történetet, amit becsülettel meg is tesz.
Pusztai Dániel